Amikor közeledett Eszter hazautazásának napja, Balázs vacsorát készített a kertben. A terített asztal mellett komoly arccal fordult hozzá.

– Eszter, két hét múlva kezdődik a szabadságom – kezdte csendesen. – Holnap elutazol, és már most félek az ürességtől. Teljes szívemből megszerettelek. Az első estén tudtam, hogy te vagy az, akit kerestem. Feleségül jönnél hozzám?

A nő szíve hevesen vert. Ő sem akarta elveszíteni ezt a nemes lelkű férfit, mégis ott motoszkált benne a gondolat: alig tíz napja ismerik egymást.

– Miért hallgatsz? Azon tűnődsz, hogy túl rövid ez az idő? – kérdezte Balázs, mintha belelátna a fejébe.

– Igen… – suttogta Eszter. – De mégis igent mondok.

Balázs arca felragyogott.

– Akkor döntsük el, hol kezdjük az életünket. Számomra mindegy, honnan dolgozom, távmunkában végzem a feladataimat. Szívesen maradnék itt: tenger, saját ház, nyugalom. A családod bármikor jöhet látogatóba, vendégül látjuk őket. A szabadságom alatt elmegyek érted, elrendezed otthon az ügyeidet, akár itt is taníthatsz az iskolában… de ha nem akarsz, az sem baj. Összepakolunk, és együtt térünk vissza ide. Mit szólsz? – nézett rá szinte könyörögve.

Eszter elmosolyodott.

– Ahogy mindig, most is jól átgondoltad – felelte halkan. – Rendben. Vágjunk bele az új közös életünkbe.