Gábor hosszasan nézett a fiára, majd fáradtan sóhajtott.

– Úgy tűnik, rendes embert neveltünk belőled – mondta csendesebben. – Én is tudom, hogy igazad van… Csak nehéz elfogadnom, hogy ő küldött el, hogy már nincs rám szüksége. Nem beszélnél mégis a fejével?

– Már megtettem – rázta meg a fejét a fiú. – Azt mondta, nem tud megbocsátani. Ismered anyát: ha valamiben döntött, azon nem változtat. Sajnálom, mert mindkettőtöket szeretlek, de mostantól mindannyiunknak alkalmazkodnunk kell az új helyzethez.

Az idő végül elsimította a legélesebb indulatokat. Három év telt el. Gábor újranősült, egy nála jóval fiatalabb nőt vett feleségül. Eszter továbbra is tanított, csendesen, önállóan élt a lakásban, amelyért annyit kellett küzdenie. Amikor elérkezett a nyár, úgy döntött, megjutalmazza magát: befizetett egy kéthetes üdülésre a horvát tengerpartra, egy kellemes hangulatú szanatóriumba.

Az első napokat szinte mámorosan élvezte. Reggelente a sós levegő frissessége, napközben a víz csillogása töltötte fel. Estére ugyan kellemesen elfáradt, de jóleső elégedettséggel tért vissza a szobájába. A harmadik estén azonban úgy érezte, még nincs kedve korán lefeküdni, ezért lesétált a kivilágított sétányra.