Erika visszatért a saját fülkéjébe, fáradtan roskadt le az ülésre.

– Micsoda nap… és még nincs vége – morogta maga elé. – Bárcsak már hazafelé tartanánk.

Az órájára pillantott: későre járt, hamarosan az egész kocsi elcsendesedik. Ma legalább részeg balhé nem volt – ennyi szerencséjük akadt.

Halkan kopogtak.

– Tessék? – szólt ki.

Az ajtóban Gábor állt.

– Szabad egy percre?

Erika gyomra összeszorult. Talán rájött a potyautasra? Most biztosan megkapja a magáét.

– Erika… – kezdte a férfi.

– Antalné – javította ki reflexből.

– Erika Antalné, bocsánatot szeretnék kérni. Nem volt igazam, amikor korábban magára támadtam. Segítenem kellett volna, nem számon kérni.

Erika meglepetten nézett rá, alig talált hangot.

– Hát… rendben. Elfogadom. Nekem sem kellett volna kiabálnom. Elragadtattam magam.

Gábor fürkészve nézte.

– Nem ütötte meg magát komolyabban?

– Csak egy kis zúzódás – legyintett mosolyogva. – Térd, könyök… elmúlik.

A férfi elnevette magát.

– Alaposan helyretett akkor! Mondhatni, jót tett az önérzetemnek.