– Balázs Balázs Saviczky… hát maga az? – kiáltotta meghatottan. – Húsz éve maga mentett meg engem és a fiamat!

Az öreg csak szerényen meghajtotta a fejét, aztán szó nélkül kiment, hogy megmossa a kezét.

– Tudtam, hogy ő az – suttogta a nő Erikának. – Amikor a lánya belehalt a szülésbe, eltűnt a városból. Senki sem hallott róla azóta.

Az állomáson már várta a mentő Lillát és a kisbabát. Hordágyat hoztak, óvatosan segítették le őket a vonatról. A különös férfi is összeszedte a csomagját.

– Hová megy? – kérdezte Erika meglepetten.

A férfi halványan elmosolyodott.
– Velük tartok a kórházba. Lilla… nagyon emlékeztet a lányomra. Nagy házam van, a városban iskola is akad a közelben. Gondjukat viselem, amíg szükséges. Ha majd úgy akarja, férjhez adom egy rendes emberhez. Ma rájöttem valamire: másokon segíteni fontosabb, mint a saját fájdalmamat őrizgetni.

Ezzel elindult a peron felé. Erika még sokáig nézett utána, könnyek csorogtak végig az arcán. Nem is értette, miért érinti meg ennyire ez az egész.