Gábor volt az. Erikában forrni kezdett a düh.

Mikor lesz már ennek vége? A férje akkor hagyta el, amikor Dóra hároméves volt. Azóta nem volt saját élete, csak a munka és a gyerek. Most pedig a lánya már a házasság gondolatával foglalkozik.

A munkájában sem talált már örömet. Régebben akadtak könnyebb napok, de amióta Gábor irányít, minden feszültebbé vált. Ráadásul most feltörte a térdét, és tönkrement a drága harisnyája is.

És mintha ez nem lett volna elég, a kocsiban megpillantotta azt a mogorva öregembert, akit a kolléganőivel csak „remetének” hívtak. Havonta egyszer utazott a szomszéd városba, mindig komor arccal, szótlanul ült a helyén.

Az arcvonásai olyanok voltak, mintha egy rosszindulatú mesebeli varázslót mintáztak volna róla, a tekintete pedig hidegen, szinte dermesztően fúródott az emberbe. Az utasok többnyire messzire elkerülték, és ha tehették, inkább másik fülkébe kéredzkedtek.

Erika már reggel érezte: ha így indul a nap, akkor biztos, hogy ez a különös alak az ő kocsijában bukkan fel. Karba tett kézzel, ingerülten fordult Gábor felé, és érezte, hogy mindjárt elszakad benne a cérna.

– Gábor, komolyan nincs jobb dolga, mint ostobaságokat kitalálni? – csattant fel Erika halkan, de élesen. – Ha a maga magánélete üres, az még nem ok arra, hogy máséba beleüssön az orrát. Nem tartozom magyarázattal sem arra, honnan jöttem, sem arra, miért vagyok itt. A munkámat elvégzem, egyenruhában dolgozom, ahogy kell. Ami pedig a szolgálaton kívüli megjelenésemet illeti, az nem az ön hatásköre.

Látta, hogy a brigádvezető szinte köpni-nyelni nem tud a meglepetéstől. A látvány majdnem mosolyt csalt az arcára, de sikerült megőriznie a komolyságát. Sarkon fordult, és elindult a saját kocsija felé, ügyelve rá, hogy a sántítását ne lehessen észrevenni.

„Biztos kirúg” – futott át az agyán. – „Ha így lesz, hát legyen. Úgyis kevés a járat, alig van munka. Elmegyek inkább a gyárba, legalább többet lehetek otthon.”

Mire az indulás ideje elérkezett, sikerült lehiggadnia. A düh elpárolgott belőle. Az utasok semmiről sem tehettek; nem rajtuk kellett levezetnie, hogy az élete épp romokban hever. Épp ellenőrizni készült a fülkéket, amikor észrevette a „remetét”, aki már az ő kocsijának ajtajánál várakozott.

– Jó napot – köszönt udvariasan.

A férfi szó nélkül átnyújtotta a jegyét, majd elhaladt mellette, mintha levegő lenne. Egyetlen hang sem hagyta el a száját.

„Ahogy mindig” – sóhajtott magában Erika. Behunyta a szemét egy pillanatra, lassan tízig számolt, hogy visszanyerje a türelmét. Nem volt nagy a forgalom, így gyorsan végig tudta nézni, ki hol foglalt helyet.

A szerelvény megindult. Erika rutinos mozdulatokkal haladt végig a folyosón, minden részletre ügyelve. Nem egyszer fordult már elő, hogy jegy nélkül utazók a szomszédos kocsiból osonjanak át. Benézett minden fülkébe, megkérdezte az utasokat, szükségük van‑e valamire.

Amikor a különc férfihoz ért, résnyire nyitotta az ajtót.

– Minden rendben? Hozhatok esetleg teát?

Meglepő módon a férfi felnézett. A tekintete tiszta és értelmes volt, korántsem olyan sötét és ellenséges, mint amilyennek Erika képzelte.