A munkájában sem talált már örömet. Régebben akadtak könnyebb napok, de amióta Gábor irányít, minden feszültebbé vált. Ráadásul most feltörte a térdét, és tönkrement a drága harisnyája is.

És mintha ez nem lett volna elég, a kocsiban megpillantotta azt a mogorva öregembert, akit a kolléganőivel csak „remetének” hívtak. Havonta egyszer utazott a szomszéd városba, mindig komor arccal, szótlanul ült a helyén.

Az arcvonásai olyanok voltak, mintha egy rosszindulatú mesebeli varázslót mintáztak volna róla, a tekintete pedig hidegen, szinte dermesztően fúródott az emberbe. Az utasok többnyire messzire elkerülték, és ha tehették, inkább másik fülkébe kéredzkedtek.

Erika már reggel érezte: ha így indul a nap, akkor biztos, hogy ez a különös alak az ő kocsijában bukkan fel. Karba tett kézzel, ingerülten fordult Gábor felé, és érezte, hogy mindjárt elszakad benne a cérna.

– Gábor, komolyan nincs jobb dolga, mint ostobaságokat kitalálni? – csattant fel Erika halkan, de élesen. – Ha a maga magánélete üres, az még nem ok arra, hogy máséba beleüssön az orrát. Nem tartozom magyarázattal sem arra, honnan jöttem, sem arra, miért vagyok itt. A munkámat elvégzem, egyenruhában dolgozom, ahogy kell. Ami pedig a szolgálaton kívüli megjelenésemet illeti, az nem az ön hatásköre.