Látta, hogy a brigádvezető szinte köpni-nyelni nem tud a meglepetéstől. A látvány majdnem mosolyt csalt az arcára, de sikerült megőriznie a komolyságát. Sarkon fordult, és elindult a saját kocsija felé, ügyelve rá, hogy a sántítását ne lehessen észrevenni.

„Biztos kirúg” – futott át az agyán. – „Ha így lesz, hát legyen. Úgyis kevés a járat, alig van munka. Elmegyek inkább a gyárba, legalább többet lehetek otthon.”

Mire az indulás ideje elérkezett, sikerült lehiggadnia. A düh elpárolgott belőle. Az utasok semmiről sem tehettek; nem rajtuk kellett levezetnie, hogy az élete épp romokban hever. Épp ellenőrizni készült a fülkéket, amikor észrevette a „remetét”, aki már az ő kocsijának ajtajánál várakozott.

– Jó napot – köszönt udvariasan.

A férfi szó nélkül átnyújtotta a jegyét, majd elhaladt mellette, mintha levegő lenne. Egyetlen hang sem hagyta el a száját.

„Ahogy mindig” – sóhajtott magában Erika. Behunyta a szemét egy pillanatra, lassan tízig számolt, hogy visszanyerje a türelmét. Nem volt nagy a forgalom, így gyorsan végig tudta nézni, ki hol foglalt helyet.