– A legközelebbi megálló? – kérdezte Erika idegesen.

Gábor lesütötte a szemét.
– Három és fél óra múlva állunk meg az első kisebb településen. De őszintén szólva, ott sem biztos, hogy találunk ügyeletes doktort…

A levegő megfagyott a fülkében. Mielőtt bárki újabb ötlettel állhatott volna elő, a különös öreg odalépett Lillához. Az arca most egészen más volt: eltűnt róla a korábbi keménység.

– Nyugodj meg, kislány – szólt hozzá csendesen. – Ha idegeskedsz, a baba is megérzi. Figyelj a légzésedre. Szép lassan, egyenletesen.

Óvatosan a hasára tette a kezét, majd lehajolt, mintha hallgatózna. Pár másodperc múlva komoran fordult vissza.

– A szülés elindult. A kicsi nincs jó helyzetben. Három óra hosszú idő… bármi történhet. Azonnal segítenünk kell.

Erika tágra nyílt szemmel meredt rá, Gábor viszont határozottan bólintott.
– Rendben. Mondja, mit tegyünk.

Erika legszívesebben tiltakozott volna – hogyan bízhatnak rá egy életet egy vadidegenre? –, de Lilla fájdalmas arca minden kételyt elsöpört. Inkább engedelmeskedett. Forralt vízért rohant, tiszta törölközőket, lepedőt szerzett. Gábor a folyosón próbálta csillapítani az utasok kíváncsiságát, akik egymás után dugták ki a fejüket a fülkékből.

Az idő vánszorgott. A kerekek zakatolása összefolyt Lilla elfojtott kiáltásaival. Az öreg meglepő magabiztossággal irányította a helyzetet, rövid, pontos utasításokat adott. Erika keze remegett, mégis tette, amit mondtak neki.

Több mint három óra telt el, mire a hajnal első fényei beszűrődtek az ablakon, és a vonat lassítani kezdett az állomás előtt. Abban a pillanatban éles, erőteljes sírás töltötte be a fülkét. Egy egészséges, erős kisfiú jött a világra.

Az öreg felállt, karjában a gondosan betekert újszülöttel, és Erikának nyújtotta.
– Tartsa meg egy percre. Az anyának pihennie kell.

A folyosón kitört az öröm. Amikor meghallották a csecsemő hangját, taps tört ki, valaki még ujjongott is. Egy középkorú asszony hirtelen előrelépett, és hitetlenkedve nézte a férfit.

– Balázs Balázs Saviczky… hát maga az? – kiáltotta meghatottan. – Húsz éve maga mentett meg engem és a fiamat!

Az öreg csak szerényen meghajtotta a fejét, aztán szó nélkül kiment, hogy megmossa a kezét.

– Tudtam, hogy ő az – suttogta a nő Erikának. – Amikor a lánya belehalt a szülésbe, eltűnt a városból. Senki sem hallott róla azóta.

Az állomáson már várta a mentő Lillát és a kisbabát. Hordágyat hoztak, óvatosan segítették le őket a vonatról. A különös férfi is összeszedte a csomagját.

– Hová megy? – kérdezte Erika meglepetten.

A férfi halványan elmosolyodott.
– Velük tartok a kórházba. Lilla… nagyon emlékeztet a lányomra. Nagy házam van, a városban iskola is akad a közelben. Gondjukat viselem, amíg szükséges. Ha majd úgy akarja, férjhez adom egy rendes emberhez. Ma rájöttem valamire: másokon segíteni fontosabb, mint a saját fájdalmamat őrizgetni.

Ezzel elindult a peron felé. Erika még sokáig nézett utána, könnyek csorogtak végig az arcán. Nem is értette, miért érinti meg ennyire ez az egész.

A járat után kimerülten tért haza, mintha minden ereje elfogyott volna.

Otthon azonban újabb meglepetés várta. Dóra vőlegénye, Márk éppen akkor érkezett, hogy bemutatkozzon. Az asztal ünnepien megterítve, Dóra izgatottan sürgött-forgott.

Márk kissé feszülten pillantott Erikára.

– Tanulsz még, vagy dolgozol is? – kérdezte Erika komoly hangon.

– Mindkettő – felelte a fiú. – Egy autószervizben dolgozom, értek a kocsikhoz, édesapám tanított. Emellett levelezőn mérnöknek készülök.

– És meg lehet ebből élni? – faggatózott tovább.

– Annyit keres, mint te, anya – vágta rá Dóra. – Lakást bérel a gyár közelében.

Erika felvonta a szemöldökét.
– És szereted a lányomat? Tud ám makacs lenni.

Márk mosolyogva nézett Dórára.
– Hogyne szeretném? Nem is lehetne nem szeretni.

A fiú arcáról sugárzott az őszinteség. Erika sóhajtott. A fiatalok néha meggondolatlanok – gondolta –, elszaladnak otthonról, ha nem értik meg őket… mégis, talán tudják, mit csinálnak.

Végül elmosolyodott.
– Ha össze akartok házasodni, hát tegyétek.

Dóra örömében a nyakába ugrott, a macska ijedten menekült fel a függönyre, Márk pedig zavartan, de boldogan próbált mindenkit átölelni.

A lány esküvőjén Erika már nem egyedül állt. Mellette Gábor fogta gyengéden a kezét – azóta gyakori vendég volt náluk. Dóra tréfásan meg is jegyezte, hogy nyugodt szívvel hagyja édesanyját biztos, megbízható kezekben.