A szerelvény megindult. Erika rutinos mozdulatokkal haladt végig a folyosón, minden részletre ügyelve. Nem egyszer fordult már elő, hogy jegy nélkül utazók a szomszédos kocsiból osonjanak át. Benézett minden fülkébe, megkérdezte az utasokat, szükségük van‑e valamire.

Amikor a különc férfihoz ért, résnyire nyitotta az ajtót.

– Minden rendben? Hozhatok esetleg teát?

Meglepő módon a férfi felnézett. A tekintete tiszta és értelmes volt, korántsem olyan sötét és ellenséges, mint amilyennek Erika képzelte.

– Igen… egy teát elfogadnék – felelte halkan.

A hang hallatán majdnem kicsúszott a kezéből a tálca. A mindig morózus, hallgatag utas most megszólalt.

– Tíz perc, és hozom – mondta gyorsan, majd becsukta az ajtót.

Amikor visszatért a gőzölgő pohárral, és letette elé, a férfi váratlanul megszólalt:

– Köszönöm.

Erika egy pillanatra megtorpant.

– Szívesen – válaszolta, majd kilépett a folyosóra, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.

„Mi ütött ebbe? – töprengett. – Most hirtelen egészen normális ember benyomását kelti.” Vállat vont, és folytatta az ellenőrzést.