Az asszony mélyet sóhajtott. Arra gondolt, hogy az élet különös rend szerint működik: amikor az Úr kétszer is megajándékozta volna őt unokával, a lánya nem kérte. Most pedig, amikor már szeretné, talán késő. Nem véletlenül mondják: ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről.

Néhány hét múlva Vivien ragyogó arccal rontott be.

– Elfogadták a kérelmemet! Látod, milyen rendes az állam? Ingyen elvégzik ezt a drága beavatkozást. Csak hát sokat kell várni… és ez a várakozás rettenetes.

– Ne aggódj, Rozka – próbálta csillapítani Benedek, de a hangjában ott bujkált a türelmetlenség is.

– Vártunk már eleget, kibírunk még egy kis időt – biztatta Benedek. – Nem vagyunk mi még öregek. Meglátod, egyszer teljesül az álmunk.

Vártak is. Sorra került a beavatkozás, elvégezték, reménykedtek… de nem hozott eredményt. Ilyen is előfordul – az orvosok sem ígérnek biztos sikert. Vivient letaglózta a kudarc. Szinte azonnal újabb próbálkozásba akart vágni, mintha az idővel versenyt futna. Az orvos azonban lehűtötte: bizonyos időnek el kell telnie két kezelés között. Új kérelmet kell beadni, ismét bizottság elé kerül az ügy, aztán jöhet a hosszadalmas várakozás, és ha jóváhagyják, csak akkor folytathatják.

– Ha fizetnénk, akár holnap megcsinálnák! – fakadt ki Vivien az édesanyjának.

– És miből fizetnéd? – kérdezett vissza Erika józanul. – Nálam egy fillér sincs. Eszedbe ne jusson kölcsönt felvenni! A hálószobabútorra felvett hitelt sem törlesztettétek még rendesen. Minek kellett az egyáltalán…

– Kérjünk Esztertől! A nővéremtől – vetette fel Vivien hirtelen. – Úgyis félretett pénzt Márk taníttatására. Biztosan van a számláján bőven. Adhatna kölcsön. Majd egyszer visszaadjuk.

– De Márk idén felvételizik – emlékeztette az anyja.

– Ugyan már! Az a fiú kitűnő tanuló, államilag finanszírozott helyre kerül, meglátod. Akkor minek neki annyi tartalék? Eszter mindig túlzottan óvatos.

Erika tudta, hogy Eszter akkor is találna helyet a pénzének, ha a fia ösztöndíjjal tanulna tovább. Mégis megsajnálta Vivient. A lánya szinte megszállottja lett az anyaságnak, minden gondolata e körül forgott. Talán tényleg segíthetne Eszter… neki nem jelentene akkora áldozatot.

Ám sem az anya kérlelése, sem Vivien érzelmi kitörése nem hatotta meg Esztert. A húga a férjével együtt állított be hozzá, ami már önmagában szokatlan volt. Süteményt hoztak, kedveskedtek, kerülgették a témát, aztán mégis kibukott belőlük a kérés. A beszélgetés végül heves vitába torkollt.

– Alig jöttök ki a fizetésetekből, mégis gyereket akartok és drága kezelésekre költenétek? – csóválta a fejét Eszter. – Gondolkodjatok már józanul!

– Semmi közöd hozzá, mire költünk! – csattant fel Vivien.

Rossz hangulatban váltak el. Az ajtó csattanva zárult mögöttük.

„Isten hírével” – gondolta Eszter keserűen. – „Oldják meg maguk. Mindig csak elvárják, hogy eléjük tegyem, amire szükségük van. Várják ki az ingyenes lehetőséget.”

Vártak. Jött még egy próbálkozás, majd egy újabb – mindhiába. Aztán egy nap Benedek összepakolt és elment. Elege lett a folytonos feszültségből, abból, hogy nincs gyerekük, és talált magának mást. Így történt. Vivien ugyan megsiratta a házasságát, de nem sokáig maradt egyedül. Megismerkedett egy özvegy férfival, hozzáment, és hozzá költözött. Ott pedig minden különösebb számolgatás és várakozás nélkül, szinte azonnal megfogant a baba.

– Úgy látszik, odafent mégiscsak van valamiféle terv – mosolygott Erika, amikor karjában tartotta újszülött unokáját. – Akárhogy kapálózunk, végül az történik, ami meg van írva.

– Lehet benne valami – bólintott Vivien boldogan.

Eszternek eközben más gondjai akadtak. Márkot felvették az egyetemre, állami ösztöndíjas képzésre. Harmadéves korában megnősült. Ünnepélyesen megígérte az anyjának, hogy a tanulmányait nem hanyagolja el. Feleségével gyermeket várnak, és hármasban élnek Erikával annak lakásában.

Az élet halad a maga útján. Eszter is hamarosan nagymama lesz – még ha nem is egészen úgy alakult minden, ahogyan egykor elképzelte. De mit tehet az ember? Ha meg akarod nevettetni Istent, csak mesélj neki a terveidről.