Végül Eszter megelégelte a helyzetet. Amikor sikerült olyan állást találnia, amelyhez munkásszálló is járt, összepakolt, és elköltözött.

– Tulajdonképpen eddig is olyan volt, mintha egy kollégiumban élnék – mondta búcsúzóul Erikának. – Legalább nem kell naponta néznem Vivien és Benedek arcát.

Nem is túlzott. A pár soha nem alkalmazkodott senkihez. Éjszakai műszak után hajnalban estek haza, csörömpölve ettek a konyhában, bömböltették a zenét, miközben Márk még aludt volna. Előfordult, hogy a szomszédok is panaszkodtak, egyszer még a rendőr is kijött miattuk. Mindez azonban lepattant róluk. Napközben viszont ők akartak zavartalanul pihenni, és fel voltak háborodva, ha a kisfiú játszott vagy szaladgált.

– Márk hangos! Márk rohangál! Nem lehet tőle aludni! – méltatlankodtak. – Fogd vissza a gyerekedet, Eszter!

Erika ilyenkor bezárkózott a szobájába, és nem szólt bele a vitákba. Mindkét lányával igyekezett jóban maradni, ezért inkább hallgatott.

Az elköltözés után Eszternek hosszú időbe telt, mire kilábalt a nélkülözésből. Évek kemény munkája kellett hozzá, hogy biztos talajt érezzen a lába alatt. Márk közben szépen cseperedett: értelmes, kedves fiú lett belőle, akire büszke lehetett. Eszter idővel otthagyta a szállót is. Amikor már tisztességes fizetést kapott, albérletbe költözött, később pedig annyit félretett, hogy hitelre megvehessen egy apró, egyszobás lakást. Kicsi volt ugyan, de a sajátja – és ez mindennél többet jelentett számára.