Mindketten betöltötték már a harminchatot, amikor hirtelen úgy döntöttek, ideje lenne gyereket vállalni.

– Tudod, anya, mostanában egészen más szemmel nézem a kisgyerekes nőket – jelentette ki egy nap Vivien. – Szinte nevetséges! Egész életemben azt mondtam, hogy nem nekem való az anyaság, most meg nem tudom kiverni a fejemből: kell egy baba, és kész! Ugye, anya, lesznek még unokáid?

Nevetve ölelte át az anyját, aki csak bizonytalanul vont vállat. Nem volt benne biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Emlékezett rá, hogy Vivien az elmúlt években kétszer is klinikára ment – akkor még azért, hogy megszakíttassa a terhességet. Akkor nem kellett neki gyerek. A második beavatkozás után ráadásul komplikációk is adódtak, hosszasan kezelték. Igaz, később azt mondták, minden rendbe jött, de az ember ilyenkor sosem lehet teljesen nyugodt.

Eszter csak csóválta a fejét. Gyerek? De miből akarják felnevelni? Még saját lakásuk sincs, az anyjuknál élnek. Bár Viviének kényelmes így – ellátás biztosítva, rezsi alig az ő gondja. A fizetésük Benedekkel együtt is épphogy elég volt a mindennapokra; nyaralásról, utazásról már rég letettek. Most viszont új rögeszme költözött Vivien fejébe: mindenáron anya akar lenni. Egy alkalommal még az unokaöccsének is vett ajándékot – életében először. Egy gyerekeknek való társasjátékot hozott neki. Csakhogy Márk már tizenhét éves volt, emelt szintű matematikával foglalkozott, egyetemre készült; a gyerekjátékok kora rég mögötte maradt.