Nóra hirtelen felpattant, megragadta anyja vállát, és megrázta.

– Mit mondtál? Mondd ki még egyszer!

– A férjed meggyalázott egy fiatal nőt – felelte Erika keményen. – Azt hitte, majd eltussolom az ügyet. Hiszen én vagyok a szeretett anyósa, ráadásul a rendőrségen dolgozom. Biztos volt benne, hogy megvédem, és nem lesz következménye. De tévedett. Nem fedeztem.

Nóra lassan elengedte. Visszahanyatlott az ágyra, arcát a párnába temette, és kitört belőle a zokogás.

Erika az ajtó felé indult.

– Levegőzöm egyet – mondta már nyugodtabban, mintha a kimondott szavak súlyt vettek volna le róla. – Te pedig gondolkodj el magadon. És a fiadon. Ne felejtsd el, hogy anya vagy. Én egyetlen napra sem feledkeztem meg erről az elmúlt huszonöt évben. Te viszont alig három hónappal Bence születése után hátat fordítottál ennek. Szeddd össze magad!

Az ajtó nagy csattanással zárult mögötte.

Nóra még percekig mozdulatlanul feküdt. Aztán a kiságy felől újra felsírt Bence. Lassan felkelt, odalépett hozzá. Egy ideig csak nézte a könnyes, piros arcot, mintha most látná először igazán.

Végül határozott mozdulattal karjába vette a fiút, ringatni kezdte, és szorosan magához ölelte. Csendesen sírt ő is, miközben suttogva bocsánatot kért tőle. A fejében már formálódtak a szavak, amelyeket majd az anyjának is el kell mondania.