Úgy érezte, visszacsöppent az időben. Újra cumisüvegeket mosogatott, tápszert kevert, éjszakánként felkelt a sírásra, küzdött a hasfájással, a kibújó fogakkal, és néha azt sem tudta, éppen melyik nap van.

Fáradt volt. Kimondhatatlanul fáradt. De nem az álmatlan éjszakák viselték meg leginkább, hanem a saját lánya viselkedése.

Erika közelebb lépett az asztalhoz, és rekedtes hangon, mégis könyörögve szólalt meg:

– Nóra, kérlek… térj észhez! Nézz magadba! Van egy gyermeked, és én nem vagyok sem mindenható, sem halhatatlan.

Erika hangja megremegett, de nem hátrált meg.

– Gondolj bele, mi történne veletek, ha egyik napról a másikra eltűnnék az életetekből! – kérlelte a lányát. – Nem omolhatsz össze így. Össze kell szedned magad!

Nóra gúnyosan felnevetett, ajkát elhúzta, mintha csak kinevetné az egész világot.

– A gyerek, a kötelesség, a felelősség… mindig csak ezt hallom – utánozta az anyját éles hangon. – Senkinek sem tartozom semmivel! Ki mondta, hogy nekem bárkiért élnem kell? Ha Márk nem könyörög annyit, talán meg sem szülöm ezt a gyereket. És most hol van ő? Mondd meg! Hol van? Hallod? Sehol!

A kezében lévő üveget olyan erővel csapta az asztalra, hogy az csörömpölve billent meg. A tekintete zavaros volt, mintha köd borítaná. Erika dermedten figyelte, ahogy a lánya napról napra egyre mélyebbre süllyed, mintha szándékosan közeledne egy szakadék pereméhez.

– Azt kérdezed, hol van Márk? – csattant fel Erika. – Nem lenne végre ideje kitörölni őt az életedből? Elfelejteni azt az embert, aki nem érdemel meg téged? Nem a saját jövőddel és a fiaddal kellene foglalkoznod, ahelyett hogy egy hitvány alak után sírsz?

– Elegem van ebből a kioktató, rendőrös stílusból! – vetette oda Nóra undorral. – A rangjelzéseid még most is szorítanak? Teljesen beléd ivódott ez az egész. Nem csoda, hogy egyetlen férfi sem maradt meg melletted. Mind elmenekült tőled.

– Az apád meghalt – felelte Erika hidegen, minden érzelem nélkül.

– Okosabb volt nálad. Inkább meghalt, csak ne kelljen tovább veled élnie – vágott vissza Nóra kegyetlenül.

– Nézd, mit művel veled az ital! – fakadt ki Erika, miközben alig tudta visszatartani a könnyeit.

– Ne fogd a piára! – csattant fel a lánya. – Te tetted ezt velem! Minek avatkoztál bele a házasságomba? Igen, Márk félrelépett. Előfordul az ilyesmi! De te nem hagytad annyiban. Nyomoztál utána, követted, majd az orrom alá dörgölted a bizonyítékot. Most elégedett vagy? Mert ha neked nincs férfi az életedben, akkor nekem se lehessen? Irigy vagy rám, igaz?

A hangja elcsuklott, és hirtelen sírni kezdett. Erika nem tétovázott tovább: megragadta a lányát, és szinte vonszolva vitte a fürdőszobába. Lerángatta róla a koszos, szakadt ruhákat, majd a zuhany alá állította, és megnyitotta a hideg vizet.

Nóra alig tiltakozott. Olyan állapotban volt, hogy ereje sem maradt ellenkezni. De még ha lett volna is, Erikából már elfogyott a türelem és a küzdeni akarás. Kimerítette mindaz, ami az utóbbi hónapokban körülvette őket. És ott volt az a súlyos titok is, amelyet évek óta cipelt magában, s amelyről a lánya mit sem tudott.