Erika még néhány másodpercig ott állt a kiságy mellett. Bence álmos tekintettel ránézett, majd apró, puha ujjacskáival gyengéden végigsimított a nagymamája arcán, mintha így akarná megköszönni a közelségét.

– Aludj csak, drágám, itt vagyok a közelben – suttogta halkan.

Óvatosan visszafektette a kisfiút, betakarta a könnyű takaróval, égve hagyta az éjjeli fényt, hogy ne legyen teljes sötétség, aztán nesztelenül kilépett a szobából, és finoman behúzta maga mögött az ajtót.

A konyhába érve megpillantotta Nórát az asztalnál. A fiatal nő görnyedten ült a széken, előtte egy kibontott vörösboros üveg állt. Erika képtelen volt rájönni, honnan szerzi elő a lánya újra és újra az italt. Bárhova rejtette, Nóra mindig talált módot, hogy eldugja előle. Mintha külön érzéke lett volna hozzá – talán azért, mert pontosan ismerte az anyja minden mozdulatát és gondolatát.

Nóra most sem bajlódott pohárral. Az üvegből ivott, hosszú kortyokban. A bor sötét csíkokban csorgott végig az állán, majd a nyakán, rá a pólójára. Az arca közben teljesen üres maradt, mintha nem is érzékelné, mit tesz. Erika döbbenten figyelte: a lánya már nem az élvezetért nyúlt az alkoholhoz. Nem adott neki megkönnyebbülést, sem feledést. Csupán megszokás volt – egy pusztító reflex, amely napról napra darabokra szedte az életét.