Fáradt volt. Kimondhatatlanul fáradt. De nem az álmatlan éjszakák viselték meg leginkább, hanem a saját lánya viselkedése.

Erika közelebb lépett az asztalhoz, és rekedtes hangon, mégis könyörögve szólalt meg:

– Nóra, kérlek… térj észhez! Nézz magadba! Van egy gyermeked, és én nem vagyok sem mindenható, sem halhatatlan.

Erika hangja megremegett, de nem hátrált meg.

– Gondolj bele, mi történne veletek, ha egyik napról a másikra eltűnnék az életetekből! – kérlelte a lányát. – Nem omolhatsz össze így. Össze kell szedned magad!

Nóra gúnyosan felnevetett, ajkát elhúzta, mintha csak kinevetné az egész világot.

– A gyerek, a kötelesség, a felelősség… mindig csak ezt hallom – utánozta az anyját éles hangon. – Senkinek sem tartozom semmivel! Ki mondta, hogy nekem bárkiért élnem kell? Ha Márk nem könyörög annyit, talán meg sem szülöm ezt a gyereket. És most hol van ő? Mondd meg! Hol van? Hallod? Sehol!

A kezében lévő üveget olyan erővel csapta az asztalra, hogy az csörömpölve billent meg. A tekintete zavaros volt, mintha köd borítaná. Erika dermedten figyelte, ahogy a lánya napról napra egyre mélyebbre süllyed, mintha szándékosan közeledne egy szakadék pereméhez.