A hangja elcsuklott, és hirtelen sírni kezdett. Erika nem tétovázott tovább: megragadta a lányát, és szinte vonszolva vitte a fürdőszobába. Lerángatta róla a koszos, szakadt ruhákat, majd a zuhany alá állította, és megnyitotta a hideg vizet.

Nóra alig tiltakozott. Olyan állapotban volt, hogy ereje sem maradt ellenkezni. De még ha lett volna is, Erikából már elfogyott a türelem és a küzdeni akarás. Kimerítette mindaz, ami az utóbbi hónapokban körülvette őket. És ott volt az a súlyos titok is, amelyet évek óta cipelt magában, s amelyről a lánya mit sem tudott.

Talán jobb, ha őt hibáztatja – gondolta keserűen. Talán így könnyebb neki. Bár az utóbbi időben maga sem volt biztos benne, hogy ez valóban a helyes út.

A jeges víz lassan kijózanította Nórát. Nem sokkal később már a saját ágyában feküdt, takaróba burkolva. A kis Bence a rácsos ágyából némán figyelte őt. Már nem sírt – talán belefáradt a hiábavaló zokogásba, talán megtanulta, hogy úgysem jön senki azonnal.

– Elég volt – szólalt meg váratlanul Erika, miközben leült az ágy szélére. Nehezen uralkodott magán. – Nem nézem tovább, ahogy leépíted magad. Ahogy egy férfi után futva teljesen elveszíted az önbecsülésedet. Mindezt miért? Mert a férjed megcsalt és faképnél hagyott?