Gábor lassan letette kezéből a díszt az asztalra. A szobát feszült csend töltötte meg, mintha a levegő is megdermedt volna.

— Mire akarsz kilyukadni? — kérdezte Balázs halkan, és közelebb lépett a fiához.

— Mintha nem tudnád! — vágott vissza Márk gúnyos félmosollyal. — Egész életedben őt toltad előre. Mindig ő volt az első. Azt hiszed, nem vettem észre?

— Elég legyen! — csapott az asztalra Balázs, hangja mennydörgött a szobában. — Hogy merészelsz ilyet mondani? Én soha…

— Persze, persze! — kiáltotta túl az apját Márk, már teljes hangerővel. — Akkor mondd meg, ki…

— Akkor mondd meg, ki fizette neki a különórákat? Ki juttatta be az egyetemre? — csattant fel Márk.

— Én álltam minden költséget! — robbant Gábor hangja, mint egy felcsapó láng. — A saját keresetemből, érted? Három állásban gürcöltem, hogy legyen miből tanulnia! Te meg… te csak lézengtél a világban!

— Fiúk, könyörgöm, ne most! — tárta szét kétségbeesetten a karját Ildikó. — Ünnep van…

De már senki nem figyelt rá. A két testvér egymással szemben állt, arcuk lángolt, tekintetük szikrázott. Csak egy mozdulat választotta el őket attól, hogy egymásnak essenek.