Márk lépett be elsőként. Kabátját hó lepte, arca komor volt. Mögötte Réka suhant be, elegáns, sötét bundájába burkolózva. Futó pillantást vetett a megterített asztalra, majd alig hallhatóan köszönt.

— Ó, milyen… visszafogott minden — jegyezte meg elnyújtott hangon, miközben levette a kabátját. — Mi egyébként étterembe foglaltunk asztalt elsejére.

Ildikó arca megrezzent, de nem szólt semmit. Balázs viszont összevonta a szemöldökét.

— Ezt hogy értsem? Ritkán jövünk így össze mindannyian, ti meg inkább étterembe mentek?

— Miért, mi baj van ezzel? — csattant fel váratlanul Márk. — Jogunk van hozzá. Mi már a városban élünk, nem úgy, mint egyesek…

— Márk! — intette csendre az anyja. — Ne kezdd el, kérlek.

De a férfi nem állt meg. Végignézett a családon, majd a tekintete Gáboron állapodott meg.

— Mit ne kezdjek? Csak kimondom az igazat! Nézzétek csak meg Gábort! Szolgálati lakás, jutalmak, minden az ölébe hullik.

Keserűen felnevetett.

— Én meg maradok az albérletben, kis irodai alkalmazottként. Ez így rendben van, apa? Ez igazságos?