A férjét nézte, aki nyugtalanul aludt. Még álmában is komor volt, a homloka ráncba szaladt, mintha ott maradt volna benne az este minden keserűsége.

Talán szükség volt erre a robbanásra — gondolta. Lehet, hogy ez a vihar kellett ahhoz, hogy végre felszínre kerüljön minden elhallgatott indulat. Hogy mindenki szembenézzen önmagával, és megtalálja a helyét ebben a családban.

Az idő majd eldönti, mi következik. Addig pedig nincs más út, csak menni előre: szeretni egymást, kitartani, és hinni abban, hogy egyszer enyhül a fájdalom.

Talán nem egyik napról a másikra. Nem könnyen.

De egyszer biztosan begyógyul.

Hiszen mégiscsak egy család.

❦

— Ne üsd bele az orrod olyanba, amihez semmi közöd! — vetette oda Erika anélkül, hogy akár csak ránézett volna a menyére. — Miért dirigálsz itt, mintha a te lakásod lenne? Menj vissza a hálószobába, és ki se dugd onnan az orrod! Majd mi elintézzük nélküled!

Erika fiát, Márkot, nagyon fiatalon szülte. Tapasztalat és érettség híján a gyereknevelés terhe szinte teljes egészében a nagyszülőkre hárult.

Pedig Márk házasságban született, mégsem vált igazán fontossá sem az anyja, sem az apja számára.