— Emlékszel, mennyi ajándékpénzt kaptunk? — folytatta Réka lankadatlanul, tovább lapozva a galériát. — Negyven boríték gyűlt össze.

És nálatok? Harminc? Huszonöt?

— Nem számoltam — zárta rövidre Eszter, majd felállt az asztaltól. — Ne haragudj, mennem kell. Gábor hamarosan hazaér a munkából, még vacsorát kell készítenem.

— Persze, persze — nyújtotta el a szót Réka, sértettséggel a hangjában. — Szaladj csak a kis aranyfiúhoz. Apu kedvencéhez.

Eszter félúton megtorpant. Most kezdett összeállni a kép. Ez már nem pusztán esküvői féltékenység — itt régebbi, családi sérelmek húzódnak meg.

— Ezt hogy érted? — kérdezte óvatosan, visszafordulva.

Réka ajkán gúnyos mosoly jelent meg.

— Mintha nem tudnád! Márk mindent elmesélt. Hogy Gábort gyerekkora óta pátyolgatták, hogy az apja egyengette az útját.

És most is — szerzett neki egy kényelmes állást a cégnél, szép fizetéssel. Bezzeg Márk? Ő mindig magára számíthatott, senki nem tolta előre!

— Várj csak egy pillanatra — mondta Eszter, és visszaült az asztalhoz, egyenesen Rékával szemben, tekintete komoly volt és elszánt. — Erről beszélnünk kell.