Az ajtó nagy csattanással zárult be mögötte. Gábor fáradtan rogyott le a székre, két kezébe temette az arcát.

— Mióta megy ez? — kérdezte tompa hangon. — Mióta hord sárral a saját testvérem?

Eszter mellé ült, és gyengéden végigsimított a hátán.

— Nehéz megmondani… Talán ősz óta. Réka eleinte csak célozgatott rá, hogy nekünk minden könnyebben megy. Aztán egyre tovább ment.

— Tovább? Miben?

Eszter habozott egy pillanatig.

— Elkezdte a két esküvőt összehasonlítani. Azt mondta, hogy… — itt elakadt, mert tudta, hogy a folytatás újabb sebet fog feltépni.

— …hogy náluk minden gazdagabb volt, fényűzőbb, csillogóbb. Mi meg persze csak spóroltunk — fejezte be végül Eszter helyett a gondolatot a csend.

Gábor keserű mosollyal emelte fel a fejét.

— És az nem számít, hogy mi hónapokig kuporgattunk rá? Hogy minden forintot magunk kerestünk meg rá, két kézzel dolgozva? — csóválta meg a fejét. — De hát neki csak a csillogás kell. A kirakat, amit lehet mutogatni.

A mondat végén elhallgatott, tekintete a semmibe révedt. Eszter szinte tapinthatóan érezte, ahogy férjében forr az indulat és a csalódottság.

— Hihetetlen — morogta Gábor összeszorított állkapoccsal. — Évekig hallgat, magában gyűjti a sérelmeket… és még Rékát is hergeli.

Egy pillanatra ökölbe szorult a keze.

— Pedig apa soha nem tett különbséget köztünk.

December harmincegyedikén vastag, puha hó borította be a falut. A háztetők fehér sapkát kaptak, az udvaron ropogott a friss hó. Eszter az ablak előtt állt, ujjával a jégvirágok vonalát követte az üvegen, de a gondolatai máshol jártak. Nyugtalan volt.

A konyhai összezördülés óta Gábor nem beszélt Márkkal. Mindig talált kifogást: majd később, majd négyszemközt, majd ha lenyugodtak. Az alkalom azonban egyre csak tolódott.

Most viszont nem lehetett kitérni. Néhány perc múlva mindannyian egy asztalnál ülnek majd.

— Eszterkém, gyere kérlek, segíts a salátákkal! — szólt ki Ildikó a konyhából, edények csörömpölése közepette. — Rékáék még sehol. Háromra ígérték magukat.

— Megyek már, mama! — válaszolta ösztönösen.

A „mama” természetesen jött a szájára. Fél év házasság után így szólította az anyósát, és ez már nem tűnt idegennek. Ildikó kedves volt hozzá, nyílt és segítőkész — nem úgy, mint Réka, akinek minden szavában ott bujkált valami kimondatlan él.

Épp az utolsó tálat tették az asztalra, amikor az udvaron felmorajlott egy autó motorja. A hang mintha átvágta volna a levegőt.

Gábor, aki az apjának segített feldíszíteni a fenyőt, mozdulatlanná dermedt, kezében egy ezüstszínű díszgömbbel. Eszter látta, ahogy megfeszülnek a vállai.

— Megjöttek! — csapta össze a kezét Ildikó. — Balázs, menj, fogadd a gyerekeket!

Márk lépett be elsőként. Kabátját hó lepte, arca komor volt. Mögötte Réka suhant be, elegáns, sötét bundájába burkolózva. Futó pillantást vetett a megterített asztalra, majd alig hallhatóan köszönt.

— Ó, milyen… visszafogott minden — jegyezte meg elnyújtott hangon, miközben levette a kabátját. — Mi egyébként étterembe foglaltunk asztalt elsejére.

Ildikó arca megrezzent, de nem szólt semmit. Balázs viszont összevonta a szemöldökét.