Ám a férfi nem fordult vissza. Réka sietve követte. Az ajtó felé tartottak.

— Menjetek csak! — szólt utánuk Balázs fáradt dühvel. Aztán Eszterre pillantott. — Te viszont helytálltál.

Eszter, aki eddig mozdulatlanul állt a sarokban, összerezzent. Az apósa halvány, szomorkás mosollyal folytatta:

— Okos lány vagy. Nem keveredtél bele. Ezek régi, családi sérelmek. Régóta érlelődtek.

Az ajtó nagy csattanással zárult be mögöttük.

— Szép kis ünnep lett belőle… — sóhajtott Balázs megtörten.

Eszter óvatosan odalépett a férjéhez, és finoman megérintette a vállát. Gábor összerezzent, majd felé fordult. A szemében olyan mély, régi fájdalom ült, hogy Eszter szíve összeszorult tőle.

Később, már otthon, Eszter sokáig nem tudott elaludni. Azon tűnődött, milyen különös is az élet rendje. Két testvér, ugyanaz a vér, ugyanaz a gyerekkor — és mégis mennyi kimondatlan sérelem, mennyi féltékenység tud közéjük ékelődni.

A férjét nézte, aki nyugtalanul aludt. Még álmában is komor volt, a homloka ráncba szaladt, mintha ott maradt volna benne az este minden keserűsége.

Talán szükség volt erre a robbanásra — gondolta. Lehet, hogy ez a vihar kellett ahhoz, hogy végre felszínre kerüljön minden elhallgatott indulat. Hogy mindenki szembenézzen önmagával, és megtalálja a helyét ebben a családban.

Az idő majd eldönti, mi következik. Addig pedig nincs más út, csak menni előre: szeretni egymást, kitartani, és hinni abban, hogy egyszer enyhül a fájdalom.

Talán nem egyik napról a másikra. Nem könnyen.

De egyszer biztosan begyógyul.

Hiszen mégiscsak egy család.