— Én nem így értettem… — hátrált Réka a falig. — Csak Márk mondta…

— Márk mondta! — nevetett fel keserűen Gábor. — Természetesen. Ő aztán mindig kimondja az igazat.

— Érdekes módon azonban nekem sosem mondta a szemembe. Mindig másokon keresztül üzenget, a feleségét tolja maga elé.

— Gábor! — szólt rá Eszter élesebben. — Ne kapd fel ennyire a vizet. Láthatod, hogy ez csak rosszindulatú pletyka.

Gábor lassan kifújta a levegőt, ujjai kiengedtek az ökölbe szorításból. Félreállt az ajtóból.

— Menj — vetette oda Rékának. — És üzenem Márknak: ha problémája van velem, álljon elém személyesen. Ne a feleségét küldje maga helyett.

Az ajtó nagy csattanással zárult be mögötte. Gábor fáradtan rogyott le a székre, két kezébe temette az arcát.

— Mióta megy ez? — kérdezte tompa hangon. — Mióta hord sárral a saját testvérem?

Eszter mellé ült, és gyengéden végigsimított a hátán.

— Nehéz megmondani… Talán ősz óta. Réka eleinte csak célozgatott rá, hogy nekünk minden könnyebben megy. Aztán egyre tovább ment.

— Tovább? Miben?