Eszter habozott egy pillanatig.

— Elkezdte a két esküvőt összehasonlítani. Azt mondta, hogy… — itt elakadt, mert tudta, hogy a folytatás újabb sebet fog feltépni.

— …hogy náluk minden gazdagabb volt, fényűzőbb, csillogóbb. Mi meg persze csak spóroltunk — fejezte be végül Eszter helyett a gondolatot a csend.

Gábor keserű mosollyal emelte fel a fejét.

— És az nem számít, hogy mi hónapokig kuporgattunk rá? Hogy minden forintot magunk kerestünk meg rá, két kézzel dolgozva? — csóválta meg a fejét. — De hát neki csak a csillogás kell. A kirakat, amit lehet mutogatni.

A mondat végén elhallgatott, tekintete a semmibe révedt. Eszter szinte tapinthatóan érezte, ahogy férjében forr az indulat és a csalódottság.

— Hihetetlen — morogta Gábor összeszorított állkapoccsal. — Évekig hallgat, magában gyűjti a sérelmeket… és még Rékát is hergeli.

Egy pillanatra ökölbe szorult a keze.

— Pedig apa soha nem tett különbséget köztünk.

December harmincegyedikén vastag, puha hó borította be a falut. A háztetők fehér sapkát kaptak, az udvaron ropogott a friss hó. Eszter az ablak előtt állt, ujjával a jégvirágok vonalát követte az üvegen, de a gondolatai máshol jártak. Nyugtalan volt.