A konyhai összezördülés óta Gábor nem beszélt Márkkal. Mindig talált kifogást: majd később, majd négyszemközt, majd ha lenyugodtak. Az alkalom azonban egyre csak tolódott.

Most viszont nem lehetett kitérni. Néhány perc múlva mindannyian egy asztalnál ülnek majd.

— Eszterkém, gyere kérlek, segíts a salátákkal! — szólt ki Ildikó a konyhából, edények csörömpölése közepette. — Rékáék még sehol. Háromra ígérték magukat.

— Megyek már, mama! — válaszolta ösztönösen.

A „mama” természetesen jött a szájára. Fél év házasság után így szólította az anyósát, és ez már nem tűnt idegennek. Ildikó kedves volt hozzá, nyílt és segítőkész — nem úgy, mint Réka, akinek minden szavában ott bujkált valami kimondatlan él.

Épp az utolsó tálat tették az asztalra, amikor az udvaron felmorajlott egy autó motorja. A hang mintha átvágta volna a levegőt.

Gábor, aki az apjának segített feldíszíteni a fenyőt, mozdulatlanná dermedt, kezében egy ezüstszínű díszgömbbel. Eszter látta, ahogy megfeszülnek a vállai.

— Megjöttek! — csapta össze a kezét Ildikó. — Balázs, menj, fogadd a gyerekeket!