– Az a lakás nem az övé, hanem a szüleié! Ők fizették ki, nem ő! – vágta rá sértődötten.

– És ez szerinted min változtat? – kérdezte csendesebben az asszony. – Attól még neki több beleszólása van, mint neked, nem gondolod?

– Ugyan már! – nevetett fel gúnyosan a fia. – Mindketten csak be vagyunk oda jelentve. A tulajdonjog az anyjáé. Ráadásul az anyósa eleinte hallani sem akart arról, hogy engem is bejelentsenek. Csak azért ment bele, mert a munkahelyemhez kellett a helyi lakcím.

Erika sóhajtott a vonal túlsó végén.
– Akkor miért teszed tönkre saját magad körül a dolgokat? Pénzt veszel el, hazudozol, és most úgy beszélsz Nóráról, hogy az már fáj hallgatni is… Drágám, komolyan aggódom érted.

– Ugyan, anya, ne dramatizálj! – legyintett Márk. – Nem loptam semmit. Olyan lakásból vettem el, ahol én is hivatalosan ott lakom, ráadásul a saját feleségemtől.

– Attól még az lopás marad – mondta Erika halkan.

– Nézd, maradjunk annyiban, hogy nem értünk egyet! – csattant fel a férfi. – Kezd elegem lenni a prédikációból. Azért hívtalak, hogy elújságoljam: végre megvettem azt a konzolt, amiről meséltem! Erre te rögtön faggatni kezdesz, honnan volt rá pénz. Örülj inkább velem!

– Rendben, örülök, ha te örülsz – felelte az anya bizonytalanul. – De kérlek, ilyet többé ne csinálj. Nóra is látni fogja az új szerzeményt, és rájön, mire ment el az ő pénze.

– Nem az övé, hanem a miénk! – javította ki Márk ingerülten. – Házastársak vagyunk. Ha majd kiabál egy sort, kisírja magát, aztán lenyugszik. Most mennem kell, ki akarom bontani a dobozt. Szia!

Mielőtt Erika bármit válaszolhatott volna, a vonal megszakadt.

Az asszony sokáig a kezében tartotta a telefont. Szerette a menyét. Nóra udvarias, szorgalmas, művelt lány volt, jó családból. Saját lakással, stabil, jól fizető állással – manapság ez ritkaság. Erika titokban mindig attól tartott, hogy a fia valami megbízhatatlan, léha teremtést hoz majd haza, aki rajtuk élősködik. Ehhez képest Nóra igazi főnyereménynek tűnt. És Márk most éppen ezt a szerencsét készült elszórni gyerekes vágyai és felelőtlensége miatt.

Este, amikor Nóra hazaért a munkából, a nappaliban már nyoma sem volt a csomagolásnak; Márk gondosan eltüntette a dobozokat. A lakás azonban korántsem ragyogott. A fiatal nő már az előszobából felemelte a hangját:

– Márk! Megkértelek, hogy legalább porszívózz fel ma!

A férfi kikukucskált a nappaliból, arcán önelégült mosollyal.
– Egész nap elfoglalt voltam – közölte.

– Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve Nóra. – Mivel lehet annyira tele a napod, hogy tizenöt perced sem marad elővenni a porszívót? Ráadásul ma szabadnapos vagy.

– Semmi közöd hozzá – vágta rá hűvösen.

– Akkor a vacsorához sincs ma közöd – felelte a nő szárazon.

– Most komolyan? Dolgoznom kell azért is, hogy ehessek? Ne ess túlzásokba, drágám! – háborodott fel Márk.

Nóra szeme villant.
– Én egyáltalán nem túlzok, és ezt te is pontosan tudod.

– Egyáltalán nem viszem túlzásba! Két napja könyörgök, hogy legalább porszívózz fel. Nem azt kértem, hogy kézzel súrold fel a padlót vagy seprűvel takarítsd végig az egész lakást, mint a múlt században. Csak annyit, hogy menj végig a porszívóval! Ennyi lett volna az összes dolgod! Tegnap egész nap a plázában lógtál, és még azt sem voltál képes elmondani, miért töltöttél ott órákat – ráadásul pénz nélkül. Ma pedig mi a kifogásod? Az, hogy olyasmivel voltál elfoglalva, amihez nekem semmi közöm? Akkor csináld csak tovább azt! Elegem van belőled! – robbant ki Nórából a düh.