– Na ebből elég, Nóra! Már ott tartunk, hogy mindenbe beleszólsz, és folyton korlátozol? Ebből én nem kérek! – csattant fel Márk, majd visszavonult a nappaliba, ahol addig is heverészett, mielőtt a felesége hazaért volna.

Alighogy belépett, a tévéből jól ismert, csipogó dallam csendült fel – egy régi videojáték zenéje, amit Nóra még gyerekkorából ismert. Azonnal felismerte. Benézett a szobába, és meglátta a férjét, amint a kanapén ül, kezében kontrollerrel, és teljes beleéléssel beszél a képernyőhöz.

– Ez meg micsoda? – kérdezte feszült hangon. – Ugye nem valamelyik haverodtól kunyeráltad kölcsön ezt a konzolt, és ezért voltál „elfoglalt” egész nap? – pillantott a tévéállvány előtt sorakozó vadonatúj készülékre.

– Nem kölcsön – felelte Márk sértetten. – Ez az enyém.

– A tiéd? És mégis miből vetted? Tudod egyáltalán, mennyibe kerül egy ilyen? Ötvenezer forint alatt biztosan nem úsztad meg.

Ebben a pillanatban Nóra fejében összeállt a kép. Szinte rohant a hálószobába, még mindig magán viselte a kabátját. A zsebéből előrántotta a kulcsokat, kinyitotta a szekrény mélyén elrejtett széfet, és lázasan számolni kezdte a pénzt, amit hónapok óta félretett a fürdőszoba felújítására. De már első pillantásra látszott, hogy hiányzik egy jelentős összeg.

Márk nem sokkal később követte, arcán elégedett, kihívó mosollyal.

– Mi történt? – kérdezte álszent aggodalommal.

– Elment az eszed? – fordult felé Nóra, hangja remegett az indulattól. – Hogy mertél hozzányúlni a pénzemhez? Hogy jutottál be a széfbe?

– Ez rád sem tartozik – vont vállat. – Az a pénz nem csak a tiéd. Házasok vagyunk, ha esetleg elfelejtetted.

– És te megdolgoztál érte? – csapott vissza a nő. – Egész nap otthon ülsz, videókat nézel, aprópénzt keresel, és semmi ambíciód nincs. Most pedig még meglopni is képes voltál?

– Mondom még egyszer, hogy jól halljad: az a pénz közös! A férjed vagyok, ide vagyok bejelentve. Ez nem lopás! Úgyhogy a hisztiddel menj, amerre akarsz – vigyorgott, büszkén a saját „leleményességére”.

– Attól, hogy ide vagy bejelentve, még semmi jogod nincs kifosztani – felelte Nóra halkan, de fenyegetően. – Ha nem hozod vissza azt az összeget, mehetsz vissza oda, ahonnan idekerültél.

– Te kergettél idáig! Ha nem dugdostad volna a pénzt ebbe a trezorba, eszembe sem jut kulcsmásolatot csináltatni ehhez a rozsdás dobozhoz! Mindent elrejtesz, mintha nem is család lennénk. Miért nem lehet normálisan élni, mindent megosztani, fele-fele arányban? – fakadt ki dühösen. – Most meg még ki is akarsz tenni? Ráadásul ez a lakás nem is a tiéd, hanem a szüleidé!

Nóra hitetlenkedve nézett rá.

– Ennyire nem gondolkodsz, Márk? Amikor turkáltál a széfben, csak a bankjegyeket vetted észre? A papírokat meg sem nézted? – kérdezte fáradt iróniával. – Anyu fél éve az én nevemre íratta a lakást. Ez már hivatalosan is az enyém.

– …és innentől kezdve ez az én otthonom, azt csinálok benne, amit akarok, még csak fel sem kell hívnom anyát engedélyért! – tette hozzá Nóra jeges nyugalommal. – Te pedig pontosan oda fogsz visszamenni, ahonnan idekerültél.