Márk úgy állt előtte, mintha leforrázták volna. Az arcáról lefagyott a fölény, a gondolatai láthatóan nehezen vánszorogtak előre. Csak bámult maga elé, szólni sem tudott.

Nóra eközben kilépett a szobából a folyosóra, mert eszébe jutott, hogy a mobilja a táskájában maradt. Remegő kézzel kereste elő, és azonnal tárcsázta a rendőrséget. Bediktálta a címet, és annyit még el tudott mondani, hogy kirabolták, amikor hirtelen kitépték a készüléket a kezéből.

– Te kapzsi kígyó! – ordította Márk eltorzult arccal. – Fel akarsz jelenteni? Zsaruhoz rohansz ellenem?

Nóra még soha nem látta ilyen féktelen dühben. Márk visszahajította a telefont a táskába, de a vonalat nem szakította meg. A diszpécser így tisztán hallhatta, ahogy a férfi üvölt, majd azt is, amikor az első ütés csattant.

– Márk, hagyd abba! Fáj! Kérlek, elég! – zokogta Nóra.

Próbálta védeni magát, karját az arca elé kapta, de az erejük nem volt egy súlycsoportban. A férfi vak indulattal csapkodott, mintha minden sérelmét most akarná megtorolni. Csak akkor hagyta abba, amikor Nóra a folyosó kövén kuporogva összegömbölyödött, és már alig mozdult.

A következő pillanatban mintha kitisztult volna Márk feje. Ránézett a földön fekvő feleségére, és döbbenten hátrált egy lépést.

– Nóra… Nórikám… én nem akartam… Nem tudom, mi történt velem. Bocsáss meg, kérlek… – hebegte.

Válasz nem érkezett. Nóra némán feküdt, arcán könnyek csorogtak végig, ajkán és orrán vér csillogott.

A zajra a szomszéd házaspár is felfigyelt. Nemrég költöztek ide, de már váltottak pár baráti szót Nórával. Először csak csengettek, majd amikor nem nyílt ajtó, viszont a kiabálás hirtelen elhallgatott, a férj ököllel kezdte verni a bejáratot. A felesége közben újra és újra hívta a rendőrséget, és kétségbeesetten magyarázta, milyen hangokat hallottak a falon túlról.

Márk nem ment ajtót nyitni. Besétált a nappaliba, és leült a sarokba, oda, ahol korábban a fotel állt, amit a tévéhez húzott közelebb a játékai miatt. Összekulcsolta a karját a térde körül, és úgy kuporgott, mint egy riadt kisgyerek. Minden neszre összerezzent.

Amikor a rendőrjárőr végül – több próbálkozás után – betörte az ajtót, a folyosón találták meg Nórát. Épp megpróbált feltápászkodni, de a teste remegett, és alig bírt megállni a lábán. A nappaliban pedig ott ült Márk, könnyáztatta arccal. A rendőrök azonnal megbilincselték, és levezették a lépcsőn.

Nóra nemcsak a válást indította el ezután, hanem feljelentést is tett: lopásért és testi sértésért, ami a saját lakásában érte. A bíróság gyorsított eljárásban intézkedett, és hivatalosan is kijelentették Márkot az ingatlanból. Mindezt Nóra a betegszabadsága idején intézte. A munkahelyén megértőek voltak, engedték, hogy addig maradjon otthon, amíg az orvos nemcsak a papíron, hanem a valóságban is gyógyultnak nem nyilvánítja – amíg a kék-zöld foltok végre eltűnnek a bőréről.

Közben Márk édesanyja, Erika, szinte naponta telefonált. Könyörgött volt menyének, hogy ne engedje börtönbe kerülni a fiát. A hangjában kétségbeesés és szégyen keveredett. Nóra sajnálta az asszonyt – tudta, hogy nem rossz ember. De abban is biztos volt, hogy Márk tetteinek következményeit nem háríthatja át másra.

Erika talán most szembesült először azzal, hogy a fia nemcsak a saját életét rombolta le, hanem az övét is. Nóra pedig eldöntötte: többé senki kedvéért nem mond le az igazságról.