– Na ebből elég, Nóra! Már ott tartunk, hogy mindenbe beleszólsz, és folyton korlátozol? Ebből én nem kérek! – csattant fel Márk, majd visszavonult a nappaliba, ahol addig is heverészett, mielőtt a felesége hazaért volna.

Alighogy belépett, a tévéből jól ismert, csipogó dallam csendült fel – egy régi videojáték zenéje, amit Nóra még gyerekkorából ismert. Azonnal felismerte. Benézett a szobába, és meglátta a férjét, amint a kanapén ül, kezében kontrollerrel, és teljes beleéléssel beszél a képernyőhöz.

– Ez meg micsoda? – kérdezte feszült hangon. – Ugye nem valamelyik haverodtól kunyeráltad kölcsön ezt a konzolt, és ezért voltál „elfoglalt” egész nap? – pillantott a tévéállvány előtt sorakozó vadonatúj készülékre.

– Nem kölcsön – felelte Márk sértetten. – Ez az enyém.

– A tiéd? És mégis miből vetted? Tudod egyáltalán, mennyibe kerül egy ilyen? Ötvenezer forint alatt biztosan nem úsztad meg.

Ebben a pillanatban Nóra fejében összeállt a kép. Szinte rohant a hálószobába, még mindig magán viselte a kabátját. A zsebéből előrántotta a kulcsokat, kinyitotta a szekrény mélyén elrejtett széfet, és lázasan számolni kezdte a pénzt, amit hónapok óta félretett a fürdőszoba felújítására. De már első pillantásra látszott, hogy hiányzik egy jelentős összeg.