Márk nem sokkal később követte, arcán elégedett, kihívó mosollyal.

– Mi történt? – kérdezte álszent aggodalommal.

– Elment az eszed? – fordult felé Nóra, hangja remegett az indulattól. – Hogy mertél hozzányúlni a pénzemhez? Hogy jutottál be a széfbe?

– Ez rád sem tartozik – vont vállat. – Az a pénz nem csak a tiéd. Házasok vagyunk, ha esetleg elfelejtetted.

– És te megdolgoztál érte? – csapott vissza a nő. – Egész nap otthon ülsz, videókat nézel, aprópénzt keresel, és semmi ambíciód nincs. Most pedig még meglopni is képes voltál?

– Mondom még egyszer, hogy jól halljad: az a pénz közös! A férjed vagyok, ide vagyok bejelentve. Ez nem lopás! Úgyhogy a hisztiddel menj, amerre akarsz – vigyorgott, büszkén a saját „leleményességére”.

– Attól, hogy ide vagy bejelentve, még semmi jogod nincs kifosztani – felelte Nóra halkan, de fenyegetően. – Ha nem hozod vissza azt az összeget, mehetsz vissza oda, ahonnan idekerültél.

– Te kergettél idáig! Ha nem dugdostad volna a pénzt ebbe a trezorba, eszembe sem jut kulcsmásolatot csináltatni ehhez a rozsdás dobozhoz! Mindent elrejtesz, mintha nem is család lennénk. Miért nem lehet normálisan élni, mindent megosztani, fele-fele arányban? – fakadt ki dühösen. – Most meg még ki is akarsz tenni? Ráadásul ez a lakás nem is a tiéd, hanem a szüleidé!