Bólintott.

A lánya átölelte, megcsókolta, és elsírta magát. Levente mozdulatlanul állt.

– Kisfiam – húzta magához Réka. – Hívj majd, jó?

A fiú, aki már majdnem fél fejjel magasabb volt nála, váratlanul kitört sírásban.

– Anya… maradhatok veled?

Így történt, hogy nem egyedül indult haza a reptérről. Levente mellette ült a taxiban, és szorosan fogta a kezét, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, minden visszafordul.

Sokáig pakoltak a ház előtt: táska, bőrönd, abból sietve kiszedett holmik, amelyek a lányához tartoztak.

– Réka!

Összerezzent. Egy pillanatra azt hitte, a férje gondolta meg magát, de nem ő volt az. A bejáratnál Márk állt.

– Szia! – köszönt rá. – Vártalak. Már épp indultam volna.

Réka hirtelen azon kezdett töprengeni, nem hagyott-e nála valamit előző este. Próbálta felidézni, mi hiányozhat.

Márk közben Leventéhez lépett, kezet nyújtott.

– Márk.

A fiú kissé rekedten felelte:

– Levente.

Abban a pillanatban Réka ráébredt, hogy semmit sem felejtett ott. Egyszerűen csak dolgok értek véget, és mások elkezdődtek. Összenéztek Márkkal; a férfi biztatóan rámosolygott.

– Mit szólnátok egy fagyihoz a sarki kávézóban? – vetette fel.

Réka Leventére nézett, majd vissza rá.

– Miért is ne? – mondta végül.

Nem tudta, mit tartogat számára a jövő, és most először nem is akarta előre látni. Majd az idő eldönti.