Réka számára a választás nem volt kérdés. Itt voltak a hallgatói az egyetemen, a vidéki ház kertjében a tizenötféle rózsatő, és az édesanyja, akit a szklerózis lassan felemésztett. Szinte biztosra vette, hogy Levente az apját követi majd, hiszen mindig is hozzá igazodott. De Eszter… ő maradni fog. Ő az ő büszkesége, a harmadéves évfolyamelső, aki nem restellt a többiek előtt odalépni hozzá, megpuszilni, és azt mondani: „Ő az én anyukám.”

– Apa szerint jelentkezhetek egy európai egyetemre – szólalt meg Eszter lesütött szemmel. – Belátod, hogy ez hatalmas lehetőség.

Réka nem látta be. Csak azt érezte, hogy valamit nagyon elrontott. Egész életében háttérbe szorította a saját vágyait miattuk: akkor is fasírtot sütött, amikor inkább töltött paprikát evett volna, velük nézte a krimisorozatokat ahelyett, hogy a kedvenc filmjét kapcsolta volna, őszi levelekből barkácsolt díszeket, inget vasalt, minden szülői értekezleten ott ült. Mindent értük tett – és most mégis úgy tűnt, mintha ez semmit sem számítana, mintha egy pillanat alatt kihullott volna a kezéből mindaz, amit addig biztosnak hitt.