Norbert már az első napon kinézte magának. Érezte a férfi nyúlós, vizslató pillantását, ahogy végigmérte tetőtől talpig. Félt tőle. Idős volt, taszító, és valami fenyegető áradt belőle. Ugyanakkor ő „védte” a piacot – mindenki tudta, mit jelent ez –, ezért Réka igyekezett láthatatlanná válni.

Azon az estén is egyedül maradt a pult mögött, mert az anyja ismét áruért ment. A piac már zárni készült, ő pedig a megmaradt portékát pakolta a szatyrokba. Ekkor gördült be egy sötétített ablakú autó; nem lehetett látni, hányan ülnek benne. Norbert kiszállt, és megállt vele szemben.

– Már pakolsz is? – húzta el a szót ráérősen. – Szereted az osztrigát?

Réka értetlenül nézett rá.

– Tessék? – kérdezte zavartan, mert fogalma sem volt, miről beszél.

Réka akkor még azt sem tudta, mit jelent az, hogy osztriga.

– Gyere, elviszlek valahová, megkóstoltatlak – mondta Norbert vontatott, ráérős hangon. – És ha szépen viselkedsz, akár minden nap ehetsz majd ilyet.

A lány egy pillanat alatt felfogta, mire céloz. Jeges félelem futott végig rajta; nem először látott hasonló helyzetet a piacon. Az ujjai elfehéredtek, mintha nem is hozzá tartoztak volna, alig bírták megfogni a szatyrok fülét. Érezte magán Norbert tekintetét, és minden erejével próbálta leplezni a rettegését.

– Rékácska!

Hajnalka néni szólt át a szomszéd stand mögül. A lány reménykedve kapta fel a fejét: talán most történik valami.

– Gyere át, segíts egy kicsit, teljesen beállt a derekam – panaszkodott az asszony.

Norbert éles pillantása kísérte, ahogy Réka odalépett. Hajnalka néni lehajolt, mintha a ruhákat igazgatná, és a fülébe súgta: „Húzd az időt, ameddig csak tudod.”

Réka úgy szedte le a vállfákról a ruhákat, mintha mindegyik ólomsúly lenne. A percek nyúlós masszaként csorogtak, sehogyan sem akartak telni.

– Tűz van! – hasított bele a levegőbe egy vékony gyerekhang. – Tűz!

A lány körbefordult, és valóban meglátott egy keskeny, fekete füstcsíkot a csarnok túlsó végén. Az emberek zúgolódva, kiabálva kezdtek mozogni. A zűrzavarban valaki megragadta Réka nedves tenyerét, és a fülébe suttogta: „Fussunk!”

Márk volt az, Hajnalka néni tízéves fia. A fiú kézen fogva húzta befelé a piac zegzugos részei közé, Réka pedig gondolkodás nélkül követte.

Egy régi raktárépületben húzták meg magukat. Általában kamaszok lógtak ott, de most mindenki a füst irányába rohant. A félhomályban csak a por szaga érződött.

– Mondjak egy viccet? – kérdezte Márk, még gyerekesen csengő hangon.

– Mondd – felelte Réka.

A fiú belekezdett. A lány eleinte rezzenéstelen arccal hallgatta, aztán a második történetnél már megremegett a szája széle. A harmadik valóban mulatságos volt, és kitört belőle a nevetés. Olyan hirtelen és erősen, hogy nem tudta abbahagyni. A kacagás sírásba fordult; a könnyei patakzottak. Márk ügyetlenül simogatta összevissza álló haját, miközben ő próbált megnyugodni.

– Hajnalka néni… – mosolygott később Réka, amikor ismét a piacon találkoztak. – Olyan jó magát látni.

Hazafelé kísérte az asszonyt, aki útközben a gyerekeire panaszkodott – hogy magára hagyták –, meg a szomszédokra, akik szerinte mindenféle mérget öntenek a lefolyóba. Réka közben azon töprengett, hogyan juthat valaki idáig. Hiszen volt egy fia, Márk, és volt egy lánya is, Nóra, valamivel fiatalabb a fiúnál. Nem, ő biztosan nem költözne el a férjével és a gyerekeivel Portugáliába. Itt van az édesanyja, és nem engedné, hogy egyszer úgy álljon a boltban, aprót számolgatva, mint most Hajnalka néni.