Amikor a ház elé értek, egy magas, szakállas férfi lépett eléjük.

– Anya, már megint kezded? – szólt rá ingerülten. – Hányszor kértem, hogy…

A mondata félbeszakadt, mert észrevette Rékát. A lány is őt nézte, és néhány másodpercbe telt, mire felismerte.

– Márk?

– Réka?

– Te jó ég, mennyit változtál!

– Te viszont alig – mosolyodott el.

– Ne hazudj!

– Egy szót sem.

Kiderült, hogy Hajnalka néni elméje az utóbbi években megbillent.

– Amióta Nóra meghalt, nem talál magára – mondta csendesen Márk. – A gyógyszerek valamennyire segítenek, de gyakran kiköpi őket, és olyankor minden kezdődik elölről.

…és olyankor minden kezdődik elölről. – Nem mindig tudok résen lenni – tette hozzá fáradtan.

A lakás egyébként rendben volt, tisztaság és visszafogott rend uralkodott benne. Az előszobában egy gondosan felakasztott, jó állapotú kabát lógott, de Márk elárulta, hogy Hajnalka néni szinte kizárólag azt a régi dzsekit hordja, amely valaha Nóráé volt. Több mint tízéves darab, mégsem hajlandó megválni tőle.

Miután lefektette az édesanyját, visszament a konyhába. Rékával teát töltöttek, aztán valahogy előkerült egy üveg konyak is. Az ital mellett a szavak is könnyebben jöttek. Réka szinte mindent elmondott: hogy a férje külföldre készül, és magával vinné a gyerekeket; hogy ő képtelen lenne magára hagyni az édesanyját; hogy az évek mintha észrevétlenül folytak volna ki a kezei közül.

– Neked vannak gyerekeid? – kérdezte halkan.

Márk vállat vont.

– Nem alakult úgy. Az első feleségem nem akart, a második pedig nem tudott. Három éve egyedül élek.

Amikor megszólalt Réka telefonja, már érezhetően nehezebben formálta a szavakat.

– Hol vagy? – csattant fel a férje ingerülten. – Ki fog vacsorát csinálni? A gyerekek éhesek, és én is…

– Majd Portugáliában főz rátok az, akihez mentek – vágta rá Réka, és bontotta a vonalat.

Mégis hazament. Márk ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri.

– Köszönöm – mondta búcsúzóul a kapuban.

– Ugyan, mit?

– Mindent. Akkoriban… te gyújtottad fel a kukát, igaz?

Márk zavartan elmosolyodott.

– Na, pont ezt kellett felhozni…

– Soha nem felejtettem el, amit értem és Hajnalka néniért tettél – felelte Réka, majd puszit nyomott az arcára.

Természetes volt, hogy másnap kiment a reptérre. Kaparta a torkát a visszafojtott sírás, de tartotta magát. A férje erőltetetten viccelődött, a lánya csendesen figyelt, a fia szótlanul állt mellette.

– Biztos, hogy nem jössz? – kérdezte a férfi az utolsó pillanatban.

Réka megrázta a fejét.

– Ahogy gondolod. Ha kell a válás, írj, elintézzük.

Bólintott.

A lánya átölelte, megcsókolta, és elsírta magát. Levente mozdulatlanul állt.

– Kisfiam – húzta magához Réka. – Hívj majd, jó?

A fiú, aki már majdnem fél fejjel magasabb volt nála, váratlanul kitört sírásban.

– Anya… maradhatok veled?

Így történt, hogy nem egyedül indult haza a reptérről. Levente mellette ült a taxiban, és szorosan fogta a kezét, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, minden visszafordul.

Sokáig pakoltak a ház előtt: táska, bőrönd, abból sietve kiszedett holmik, amelyek a lányához tartoztak.

– Réka!

Összerezzent. Egy pillanatra azt hitte, a férje gondolta meg magát, de nem ő volt az. A bejáratnál Márk állt.

– Szia! – köszönt rá. – Vártalak. Már épp indultam volna.

Réka hirtelen azon kezdett töprengeni, nem hagyott-e nála valamit előző este. Próbálta felidézni, mi hiányozhat.

Márk közben Leventéhez lépett, kezet nyújtott.

– Márk.

A fiú kissé rekedten felelte:

– Levente.

Abban a pillanatban Réka ráébredt, hogy semmit sem felejtett ott. Egyszerűen csak dolgok értek véget, és mások elkezdődtek. Összenéztek Márkkal; a férfi biztatóan rámosolygott.

– Mit szólnátok egy fagyihoz a sarki kávézóban? – vetette fel.

Réka Leventére nézett, majd vissza rá.

– Miért is ne? – mondta végül.

Nem tudta, mit tartogat számára a jövő, és most először nem is akarta előre látni. Majd az idő eldönti.