És most mindhárman készülődtek, hogy elmenjenek, itt hagyva őt egyedül a folyton hánykolódó gyomrú macskával és a vidéki ház kertjében sorakozó tizenötféle rózsabokorral.

– Szükségem van egy új farmerre – jegyezte meg Levente tárgyilagosan. – Ebben nem utazhatok, rövid a szára.

– Nekem meg kellene egy új füzet. Naplót akarok írni. Veszel nekem egy Moleskine-t? – tette hozzá Eszter, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérése.

Rékának gombóc szorította a torkát. Legszívesebben egészen másról beszélt volna. Arról, mikor látják majd újra egymást. Arról, hogy hiányozni fog-e nekik. Titkon abban is reménykedett, hogy legalább a lánya az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát, és vele marad. Vagy talán mindhárman. Hiszen egy család voltak – nem így van?

A szupermarketben megszokásból emelt le a polcról egy óriási zacskó kukoricás rudat, amit Levente gyerekkora óta imádott, és egy doboz kakaóport is a kosárba tett, pedig azt rajta kívül csak Eszter itta. A pénztár felé tartva hasított belé a felismerés: három nap múlva már nem lesz, aki megegye. Szótlanul visszavitte mindkettőt a helyére. Csípte a szemét a könny, de nem engedte, hogy kibuggyanjon.