– Rékácska? – csillant fel a szeme. – Tényleg te vagy az?

Egy pillanat kellett, mire ő is felismerte.

Hajnalka néni.

1995 nyara volt. Réka tizenhét éves volt akkor, és három hónap múlva kellett hazatérnie Gergőnek. Nem sokkal korábban az apja elköltözött tőlük, így a vakáció alatt a piacon segített az anyjának: beugrott helyette, amikor az árubeszerzés miatt vidékre utazott.

Norbert már az első napon kinézte magának. Érezte a férfi nyúlós, vizslató pillantását, ahogy végigmérte tetőtől talpig. Félt tőle. Idős volt, taszító, és valami fenyegető áradt belőle. Ugyanakkor ő „védte” a piacot – mindenki tudta, mit jelent ez –, ezért Réka igyekezett láthatatlanná válni.

Azon az estén is egyedül maradt a pult mögött, mert az anyja ismét áruért ment. A piac már zárni készült, ő pedig a megmaradt portékát pakolta a szatyrokba. Ekkor gördült be egy sötétített ablakú autó; nem lehetett látni, hányan ülnek benne. Norbert kiszállt, és megállt vele szemben.

– Már pakolsz is? – húzta el a szót ráérősen. – Szereted az osztrigát?