– Tűz van! – hasított bele a levegőbe egy vékony gyerekhang. – Tűz!

A lány körbefordult, és valóban meglátott egy keskeny, fekete füstcsíkot a csarnok túlsó végén. Az emberek zúgolódva, kiabálva kezdtek mozogni. A zűrzavarban valaki megragadta Réka nedves tenyerét, és a fülébe suttogta: „Fussunk!”

Márk volt az, Hajnalka néni tízéves fia. A fiú kézen fogva húzta befelé a piac zegzugos részei közé, Réka pedig gondolkodás nélkül követte.

Egy régi raktárépületben húzták meg magukat. Általában kamaszok lógtak ott, de most mindenki a füst irányába rohant. A félhomályban csak a por szaga érződött.

– Mondjak egy viccet? – kérdezte Márk, még gyerekesen csengő hangon.

– Mondd – felelte Réka.

A fiú belekezdett. A lány eleinte rezzenéstelen arccal hallgatta, aztán a második történetnél már megremegett a szája széle. A harmadik valóban mulatságos volt, és kitört belőle a nevetés. Olyan hirtelen és erősen, hogy nem tudta abbahagyni. A kacagás sírásba fordult; a könnyei patakzottak. Márk ügyetlenül simogatta összevissza álló haját, miközben ő próbált megnyugodni.