Renáta idővel már szinte bármit hazacipelt, ami csak egy kicsit is használhatónak tűnt. Mire Eszter betöltötte a tizennyolcat, a lakásuk lassan élhetetlenné vált: a szobák inkább hasonlítottak raktárra, mint otthonra. A falak mentén kupacokban álltak a lomok, a közlekedőutak egyre szűkebbek lettek, végül már oldalazva kellett elférni egyik helyiségből a másikba.

Eszter, mielőtt végleg elköltözött volna, újra és újra megpróbálta rendbe hozni a helyzetet. Zsákokba gyűjtötte a törött, haszontalan tárgyakat, könyörgött az anyjának, hogy hagyjon fel ezzel az egésszel, és próbált észérvekkel hatni rá.

— Anya, miért jó ez neked? — fakadt ki egyszer, miközben egy repedt vécécsészére mutatott. — Szerinted ezt miért dobták ki? Mert használhatatlan! Folyik belőle a víz. Mire akarod ezt használni?

Máskor egy rozoga éjjeliszekrényt emelt fel két ujjal.

— Ez komolyan kell nekünk? Ha erősebben rákönyökölsz, darabokra hullik. Ki tudja, mennyi ideig állt a szemét mellett? Tele lehet rovarokkal… poloskákkal vagy ki tudja mivel!

A hangja gyakran könyörgésbe csapott át.

— Kérlek, ne hordj haza több szemetet! Semmi szükségünk rájuk!

Renáta ilyenkor azonnal támadásba lendült.

— Eszter, ne szólj bele az én dolgaimba! — csattant fel ingerülten. — Ezek még jók valamire. Megjavítom őket, aztán eladom a bolhapiacon.

Azt is hozzátette, hogy ha nem is kap értük sokat, a pár ezer forint is pénz, és neki igenis számít.

Eszternek volt egyetlen bizalmasa, aki tudott az otthoni állapotokról. Júlia, az iskolai barátnője pszichológiát tanult, és egy beszélgetés alkalmával óvatosan megjegyezte:

— Figyelj, ez nagyon hasonlít egy kényszeres gyűjtögetési zavarra. Nemrég vettük az órán az úgynevezett Pljuskin-szindrómát. Szerintem anyukádnak segítségre lenne szüksége.

— Azt hiszed, nem tudom? — sóhajtott Eszter. — Próbáltam rávenni, hogy menjen el orvoshoz, de hajthatatlan. Azt mondja, teljesen épelméjű, és pontosan tudja, mit csinál.

Kétségbeesésében még azt is felvetette, nem léteznek-e gyógyszerek erre a problémára. Júlia azonban lehűtötte a reményeit.

— Ilyen szereket nem adnak csak úgy. Egyrészt nem árulják el akárkinek a pontos nevüket, másrészt receptkötelesek és szigorúan ellenőrzöttek. Inkább próbáld meg meggyőzni őt a kezelésről. Más út aligha van.

Mivel minden próbálkozás kudarcba fulladt, Eszter végül külön költözött. Tizenkilenc éves korától saját lábán állt: dolgozott, fenntartotta magát, és havonta egyszer visszajárt, hogy legalább valamennyire rendet tegyen az anyja lakásában.

A ház lakói persze egyre türelmetlenebbek lettek. A lépcsőházban terjengő bűz, a megjelenő csótányok és a mindent beborító kosz miatt rendszeresen Esztert keresték meg panaszaikkal.

Nyolc éven át küzdött az anyjáért. Először egyedül próbálta megoldani a helyzetet, később már a férje is mellette állt. A férfit — aki orvosként dolgozott — még Júlia mutatta be neki évekkel korábban. Kapcsolatait latba vetve sikerült elérnie, hogy Renátát felvegyék egy klinikára kivizsgálásra és kezelésre.

A terápia hosszadalmas volt, de átmenetileg javulást hozott. Amikor kiengedték, Renáta láthatóan igyekezett visszafogni magát, és erőt vett magán, hogy ne nyúljon minden elhagyott tárgy után, bár a kísértés továbbra is ott leselkedett a mindennapjai peremén.