Az élet nehezebbé vált, a pénz szinte mindenre kevésnek bizonyult. — Légy türelemmel, kislányom. Talán idővel rendeződik a helyzet, és újra úgy élhetünk, mint régen.

Eszter azonban mereven elutasította, hogy mások levetett ruháit hordja.

— Így is én vagyok az osztályban a legrosszabbul öltözött! — csattant fel. — Azt akarod, hogy még jobban kinevessenek? Tedd el, én ezt biztosan nem veszem fel!

Renáta csak széttárta a karját.

— Ahogy gondolod. Ha nem kell, hát nem kell. Sajnos mást nem tudok adni.

Ahogy teltek az évek, Eszter cseperedett, az anyja viszont maradt a régi munkahelyén: egy kollégium portáján dolgozott éjjeliőrként, noha eredetileg könyvelő volt a szakmája. Magasabb fizetésű állás szóba sem jöhetett nála; hallani sem akart a váltásról.

— Inkább keresek kevesebbet, de legalább nyugalomban dolgozom! — ismételgette. — A hat év könyvelés maga volt a pokol. Annyi ideget ott hagytam, hogy abból másnak egy életre elég lenne.

Eszter hamar munkát vállalt. Úgy érezte, kötelessége támogatni az anyját, ráadásul szeretett volna végre úgy kinézni, mint a kortársai. Vágyott az elismerő pillantásokra, amelyekből addig a külseje miatt egy sem jutott neki.