Renáta közben egyre több előnyt fedezett fel a használt holmikban. Rendszeresen járta a barátnőket, szomszédokat, ismerősöket, és amit csak lehetett, összegyűjtött. Rájött, hogy így gyakorlatilag nullára csökkentheti a ruházkodási kiadásokat.

— Ugyan, hova kéne nekem kiöltöznöm? — mondogatta, miközben újabb, siralmas állapotú darabot húzott elő a táskájából. — Nézd csak ezt a zakót! Igaz, a hátán kissé kifakult, de itthonra még tökéletes lesz.

— Gondold el, mennyit spórolok így! — lelkendezett. — Ha még az élelmiszert is ingyen adnák, királynőként élhetnénk!

A következő lépés már a kukák világa volt. Renáta hamar felfedezte, hogy az emberek meglepően sok, még használható tárgytól válnak meg gondolkodás nélkül — bútorokat is kidobnak, amelyekről első pillantásra látszik, hogy egy kis javítással még hosszú ideig szolgálhatnának.

Renáta idővel már szinte bármit hazacipelt, ami csak egy kicsit is használhatónak tűnt. Mire Eszter betöltötte a tizennyolcat, a lakásuk lassan élhetetlenné vált: a szobák inkább hasonlítottak raktárra, mint otthonra. A falak mentén kupacokban álltak a lomok, a közlekedőutak egyre szűkebbek lettek, végül már oldalazva kellett elférni egyik helyiségből a másikba.