Mégis, minden igyekezete ellenére időről időre elgyengült. Előfordult, hogy nem tudott ellenállni a késztetésnek, és ami gazdátlannak tűnt vagy csak „rossz helyen hevert”, azt hazavitte. Bár ezek az esetek ritkábbá váltak, teljesen sosem szűntek meg.

Amíg Renáta a klinikán volt, Eszter nem tétlenkedett. Felújíttatta az édesanyja lakását, kifestette a falakat, rendbe hozatta a bútorokat, és még egy segítőt is fogadott mellé. A nő feladata az volt, hogy szemmel tartsa a háztartást, és azonnal megszabaduljon minden fölösleges holmitól, mielőtt újra eluralkodna a káosz. Így próbálták megelőzni, hogy a lakás ismét raktárrá változzon.

Eszter képtelen lett volna magára hagyni az anyját. Úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy nem fordít hátat. Számtalanszor leült vele beszélgetni, próbálta észérvekkel meggyőzni, hogy változtasson a hozzáállásán, és ne sodorja magát újra bajba.

Egyik délután Renáta munka után beugrott hozzájuk, hogy lássa az unokákat. A kezében egy szatyor volt, roskadásig tömve joghurtokkal és kefirrel. Eszter értetlenül nézett rá.

– Anya, minek ennyi tejtermék? A gyerekek megesznek egy-kettőt, a többi meg itt marad a hűtőben. Kefirt pedig nálunk senki sem iszik.

– Tedd be a mélyhűtőbe – legyintett Renáta. – Később is jó lesz. Csak ne hagyd sokáig a hűtőben.

Eszterben azonnal megszólalt a vészcsengő.

– Honnan szerezted ezt a rengeteg dolgot? Ugye nem vásároltad meg mindet?

– Kinga adta – felelte természetes hangon.

Eszter rögtön összerakta a képet. Kinga egy nagy áruházban dolgozott, ahol a közeli lejáratú termékeket rendszeresen kivonták a forgalomból. A vezetőség engedélyezte, hogy az alkalmazottak jelképes összegért megvegyék ezeket az árukat, mielőtt selejteznék őket. Kinga gyakran élt ezzel a lehetőséggel, és nem egyszer látta el barátnőjét is olyan élelmiszerekkel, amelyeknek már csak napjai voltak hátra – vagy épp túl is voltak a szavatosságukon.

Erről a témáról Eszter már többször próbált beszélni az anyjával, de minden alkalommal vitába torkollott a dolog.

– Mi baj lehet belőle? – csattant fel ilyenkor Renáta. – Ha tegnap járt le egy felvágott, attól ma már mérgező? Egy nap alatt megromlik? A sajtnak sincs semmi baja. Sőt, Kingától néha még hús is jut. Két-három napja lejárt, de se szaga, se rossz íze nincs. Ugyanolyan, mint a friss. Miért kéne kidobni? Miért baj, ha spórolok?

– Ez nem takarékosság, hanem felelőtlenség – válaszolta Eszter ingerülten. – Nem érted, hogy ételmérgezést lehet kapni? Nem félsz a következményektől?

Renáta vállat vont.

– Mitől kellene rettegnem? Kétszer úgysem hal meg az ember. Egyszer mindenkire sor kerül. Semmi bajom nincs, látod. Rengetegen élnek így, csak te nem tudsz róla. Miért költsek feleslegesen, ha szinte ingyen hozzájuthatok? A fagyasztóm tele van: hal, csirke, darált hús, gombócok. Mindent megeszem, és kutya bajom.

Eszter egy idő után belátta, hogy a folyamatos prédikációval nem jut előrébb. Hiába ismételgeti az érveit, az anyja hajthatatlan marad. Végül úgy döntött, nem próbálja többé jobb belátásra bírni. Él úgy, ahogy akar – gondolta keserűen –, de az ő otthonába ne hordja be a kétes eredetű élelmiszereket, és főleg ne akarja az unokákat ilyesmivel etetni.