Eszter, mielőtt végleg elköltözött volna, újra és újra megpróbálta rendbe hozni a helyzetet. Zsákokba gyűjtötte a törött, haszontalan tárgyakat, könyörgött az anyjának, hogy hagyjon fel ezzel az egésszel, és próbált észérvekkel hatni rá.

— Anya, miért jó ez neked? — fakadt ki egyszer, miközben egy repedt vécécsészére mutatott. — Szerinted ezt miért dobták ki? Mert használhatatlan! Folyik belőle a víz. Mire akarod ezt használni?

Máskor egy rozoga éjjeliszekrényt emelt fel két ujjal.

— Ez komolyan kell nekünk? Ha erősebben rákönyökölsz, darabokra hullik. Ki tudja, mennyi ideig állt a szemét mellett? Tele lehet rovarokkal… poloskákkal vagy ki tudja mivel!

A hangja gyakran könyörgésbe csapott át.

— Kérlek, ne hordj haza több szemetet! Semmi szükségünk rájuk!

Renáta ilyenkor azonnal támadásba lendült.

— Eszter, ne szólj bele az én dolgaimba! — csattant fel ingerülten. — Ezek még jók valamire. Megjavítom őket, aztán eladom a bolhapiacon.

Azt is hozzátette, hogy ha nem is kap értük sokat, a pár ezer forint is pénz, és neki igenis számít.