Eszternek volt egyetlen bizalmasa, aki tudott az otthoni állapotokról. Júlia, az iskolai barátnője pszichológiát tanult, és egy beszélgetés alkalmával óvatosan megjegyezte:

— Figyelj, ez nagyon hasonlít egy kényszeres gyűjtögetési zavarra. Nemrég vettük az órán az úgynevezett Pljuskin-szindrómát. Szerintem anyukádnak segítségre lenne szüksége.

— Azt hiszed, nem tudom? — sóhajtott Eszter. — Próbáltam rávenni, hogy menjen el orvoshoz, de hajthatatlan. Azt mondja, teljesen épelméjű, és pontosan tudja, mit csinál.

Kétségbeesésében még azt is felvetette, nem léteznek-e gyógyszerek erre a problémára. Júlia azonban lehűtötte a reményeit.

— Ilyen szereket nem adnak csak úgy. Egyrészt nem árulják el akárkinek a pontos nevüket, másrészt receptkötelesek és szigorúan ellenőrzöttek. Inkább próbáld meg meggyőzni őt a kezelésről. Más út aligha van.

Mivel minden próbálkozás kudarcba fulladt, Eszter végül külön költözött. Tizenkilenc éves korától saját lábán állt: dolgozott, fenntartotta magát, és havonta egyszer visszajárt, hogy legalább valamennyire rendet tegyen az anyja lakásában.