Eszter képtelen lett volna magára hagyni az anyját. Úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy nem fordít hátat. Számtalanszor leült vele beszélgetni, próbálta észérvekkel meggyőzni, hogy változtasson a hozzáállásán, és ne sodorja magát újra bajba.

Egyik délután Renáta munka után beugrott hozzájuk, hogy lássa az unokákat. A kezében egy szatyor volt, roskadásig tömve joghurtokkal és kefirrel. Eszter értetlenül nézett rá.

– Anya, minek ennyi tejtermék? A gyerekek megesznek egy-kettőt, a többi meg itt marad a hűtőben. Kefirt pedig nálunk senki sem iszik.

– Tedd be a mélyhűtőbe – legyintett Renáta. – Később is jó lesz. Csak ne hagyd sokáig a hűtőben.

Eszterben azonnal megszólalt a vészcsengő.

– Honnan szerezted ezt a rengeteg dolgot? Ugye nem vásároltad meg mindet?

– Kinga adta – felelte természetes hangon.

Eszter rögtön összerakta a képet. Kinga egy nagy áruházban dolgozott, ahol a közeli lejáratú termékeket rendszeresen kivonták a forgalomból. A vezetőség engedélyezte, hogy az alkalmazottak jelképes összegért megvegyék ezeket az árukat, mielőtt selejteznék őket. Kinga gyakran élt ezzel a lehetőséggel, és nem egyszer látta el barátnőjét is olyan élelmiszerekkel, amelyeknek már csak napjai voltak hátra – vagy épp túl is voltak a szavatosságukon.