– Rendben – felelte Emese higgadtan, miközben az ajtó felé indult. – Hagyd csak ott az iskolát. Felveszlek az irodámba takarítónak. Bár… az a hely már be van töltve. Nem volna szép dolog kirúgni egy becsületes, szorgalmas embert csak azért, hogy protekcióval beültethesselek a helyére. Legfeljebb a takarítósegédje lehetnél.

– Nem fogok dolgozni! Kötelességed eltartani engem! – csattant fel a lány.

– A te korodban nekem már megvoltak a magam feladatai – fordult vissza Emese. – És ha nem teljesítettem őket, komoly következményei voltak.

– Á, szóval innen ered a bosszúvágyad, hogy rajtam vezesd le, amit rajtad tettek – gúnyolódott Nóra.

– Miféle bosszú? Mikor bántottalak én valaha is? Soha senki nem emelt rád kezet!

– Dehogynem! Emlékszem, hogy övvel vertél és térdepeltettél.

– Nóra! Józan eszednél vagy? Ilyesmi sosem történt. Nem is emlékezhetnél rá, mert nem volt ilyen!

A lány egy pillanatra megtorpant. A szemkontaktust is kerülte; látszott rajta, hogy nehezére esik egyenesen az anyja szemébe hazudni.