– Szóval én tettem tönkre a szerelmi életed? Persze, háríts rám mindent!

– Most te hergeled magad. Nem én kezdtem ezt a beszélgetést.

Ahogy Nóra nőtt, úgy szaporodtak a szemrehányásai is. Csak akkor állt be némi nyugalom, amikor leérettségizett, majd felvételt nyert a konzervatóriumba. A hosszú évek zongoraórái meghozták gyümölcsüket: egy rangos zenei intézménybe került, ahol valóban tehetséges fiatalok tanultak.

Mivel anya és lánya között mindig feszült volt a viszony, Emese tudatosan igyekezett nem beleavatkozni Nóra életébe. Ha a lány azt mondta, nem utazik haza hétvégére, Emese lenyelte a csalódottságát, még akkor is, ha a hiányától majd megszakadt a szíve.

A tanulmányairól Nóra szűkszavúan számolt be. Csak néhányszor küldött képet egy-egy fellépéséről. Emese szabadságot akart adni neki, nem akarta ráerőltetni magát. Az aggodalom azonban állandóan ott motoszkált benne. Lánya korántsem volt olyan önálló, mint amilyen ő volt ennyi idősen. Emese a saját gyerekkorából kiindulva nevelte őt: igyekezett mindent megadni, ami neki nem jutott – ruhákat, különórákat, lehetőségeket.