Ám az a vágy, hogy pótolja a saját hiányait, végül visszafelé sült el. Nórában megerősödött a kényelemszeretet és az elvárás, hogy minden jár neki. Ami azonban a legjobban fájt Emesének, az a folyamatos vádaskodás volt. Ő maga még felnőttként sem mert volna számon kérni a szülein bármit a nevelésével kapcsolatban.

Nóra ezzel szemben percek alatt képes volt olyan vádbeszédet rögtönözni, mintha nem is családban nőtt volna fel, hanem idegenek között.

Aztán egy nap felhívta az anyját, és közölte, hogy nem kívánja folytatni a kapcsolatot. Huszonkét éves volt, és kijelentette: önálló életet akar.

– Nóra, miről beszélsz? Hogyhogy ne hívjalak? Az anyád vagyok, természetes, hogy aggódom érted – kérdezte Emese döbbenten. A szavak úgy hasítottak belé, mintha késsel vágták volna.

– Elég volt! Tönkretetted az életemet! Mostantól újrakezdem, nélküled és a zsarnokságod nélkül! – kiabálta a lány, szinte fuldokolva a dühtől.

– És miből képzeled ezt megvalósítani? Találtál munkát?

– Semmi közöd hozzá!

– Igazad van, ha így döntesz. De ha megszakítod velem a kapcsolatot, ne számíts anyagi támogatásra sem. A lakbért és a költségeidet magadnak kell fedezned. Kérheted az apádat is, bár két egyetemistát már így is támogat, nem tudom, mennyit várhatsz tőle.