– A te álmod volt! Te erőltetted rám a zongorát. Folyton azt hallgattam, hogy neked nem sikerült továbbtanulni, hogy én majd megvalósítom helyetted. Elegem lett!

– Miért nem szóltál korábban? Mondjuk amikor elköltöztél a felvételi miatt?

– Az volt a tervem, hogy csendben kiszállok. Hogy nem tudsz róla. Tekintsd ezt tiltakozásnak!

– Mióta tart ez?

– Melyik része?

– Hogy nem jársz már oda?

– Két éve! – válaszolta Nóra büszkén.

– Három év ment kárba… – mormolta Emese inkább magának, mint a lányának.

– Nem kárba! Felszabadultam a nyomásod alól! A pszichológusom szerint ideje volt leválni rólad. Sokkal könnyebb lett a levegő. Fogalmad sincs, mennyire másként látok most mindent. Új életet kezdek. Boldogat. Szabadot. Nélküled!

Emese összeszedte minden erejét, hogy a hangja ne remegjen.

– Ha így érzed, legyen. Örülök, ha boldog vagy. Sok sikert, kislányom.

A hívás megszakadt. Emese még percekig a néma készüléket nézte, majd fáradtan leült az előszobai puffra. Tudta, hogy volt igazság Nóra szemrehányásaiban. Talán túlságosan is kézben tartotta az életét. Saját nehéz gyerekkora miatt mindentől meg akarta óvni a lányát, és megadni neki azt, amit ő sosem kapott meg. Huszonkét évesen már anya volt, és természetesnek vette a felelősséget. De vajon Nóra készen áll erre? Emese kételkedett, és rettegett attól, mi vár rá. Ugyanakkor érezte: most már nem tarthatja tovább a kezét. A felnőtté válás útját mindenkinek magának kell végigjárnia.