Egy hét múlva Nóra üzenetet küldött: pénzre lenne szüksége az albérlethez. Rá egy hétre már telefonált is, támogatást követelve. Emese ekkor bontotta a vonalat. A lány továbbra is úgy viselkedett, mintha a világ tartozna neki.

Újabb napok teltek el, és Nóra hazatért a városba. Közel egy hónapig a nagyszüleinél lakott, makacsul kerülve az anyját. Ám az idősek józan szavai gyorsabban hatottak, mint bármelyik vita. Néhány nap múltán Nóra mégis megjelent Emese ajtajában, bocsánatot kért, és álláskeresésben kért segítséget.

– Örülök, hogy dolgozni szeretnél. Ideje volt – mondta Emese komolyan. – És a tanulmányaid?

– Az idei év már úgyis elveszett. Jövőre visszamegyek a konzervatóriumba, és folytatom – felelte Nóra lehajtott fejjel.

– Hiszen az az én álmom volt, nem a tiéd – jegyezte meg csendesen az anya.

– Nem… Most már az enyém is. Kár lenne annyi munkát veszni hagyni – húzta ki magát a lány.

A valóság nehézségei kijózanítóan hatottak rá. Más szemmel kezdte látni mindazt, amit korábban elnyomásnak érzett. Kár, hogy ehhez veszekedés, hirtelen elutazás és sok fölösleges indulat kellett.

Szülőket hibáztatni könnyű. Felnőni, felelősséget vállalni – sokkal nehezebb. Az élet nem egyszerű, és önállóság nélkül még keményebb.