Mivel az anyjuk és apjuk állandóan elfoglalt volt, a tanulás, a szórakozás és a szabadidő megszervezése a gyerekekre maradt. Emese jól teljesített az iskolában, segítette a testvéreit a leckében, és amennyi lehetősége adódott, szakkörökre járt. Amikor később maga is anya lett, egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan lehet nem akarni tanulni, fejlődni, zenélni. Az ő gyerekkorában ez kiváltságnak számított, ami nem adatott meg mindenkinek.

– Anya, beiratkozhatok a zenei szakkörre? – kérdezte egyszer félénken.

– Be, hát. De min fogsz gyakorolni?

– Majd az iskolában.

– Rendben, csak hangszerre ne számíts. Egyrészt drága, másrészt mostanában beszerezni sem egyszerű. És a házimunkát sem végzi el helyetted senki, amíg te ott pengetsz.

Az a két év a zenei csoportban Emese legszebb emlékei közé tartozott. A dallamokat, amelyeket akkor megtanult, máig fel tudná idézni. Amikor a tanár – fizetés híján – felmondott és elköltözött a faluból, Emese napokig sírt. Akkor fogadta meg, hogy ha egyszer gyermeke lesz, megad neki mindent, amit ő nem kapott meg: zeneiskolát, saját hangszert, a lehető legjobbat, kerüljön bármibe.