A feszültség egyre gyakrabban robbant ki jelentéktelennek tűnő apróságok miatt.

– Elegem van ebből az örökös tanulásból! Nem csinálom meg a leckét! És iskolába sem megyek! – ordította Nóra, majd dühösen a sarokba hajította a füzeteit.

– Rendben – felelte Emese higgadtan, miközben az ajtó felé indult. – Hagyd csak ott az iskolát. Felveszlek az irodámba takarítónak. Bár… az a hely már be van töltve. Nem volna szép dolog kirúgni egy becsületes, szorgalmas embert csak azért, hogy protekcióval beültethesselek a helyére. Legfeljebb a takarítósegédje lehetnél.

– Nem fogok dolgozni! Kötelességed eltartani engem! – csattant fel a lány.

– A te korodban nekem már megvoltak a magam feladatai – fordult vissza Emese. – És ha nem teljesítettem őket, komoly következményei voltak.

– Á, szóval innen ered a bosszúvágyad, hogy rajtam vezesd le, amit rajtad tettek – gúnyolódott Nóra.

– Miféle bosszú? Mikor bántottalak én valaha is? Soha senki nem emelt rád kezet!

– Dehogynem! Emlékszem, hogy övvel vertél és térdepeltettél.

– Nóra! Józan eszednél vagy? Ilyesmi sosem történt. Nem is emlékezhetnél rá, mert nem volt ilyen!

A lány egy pillanatra megtorpant. A szemkontaktust is kerülte; látszott rajta, hogy nehezére esik egyenesen az anyja szemébe hazudni.

Emese észrevette a bizonytalanságot, és nem hagyta annyiban.

– Mondd el azonnal! Honnan veszed ezeket a történeteket?

– Apa mondta – vágta rá végül Nóra. – Ő sok mindenre felnyitotta a szemem.

– Az apád? Tényleg kapcsolatban vagy azzal az emberrel?

– Igen. És nem önző, ahogy te állítod. Szeret engem. Mindig is akart velem találkozni, csak te akadályoztad meg!

– Az elmúlt tíz évben, amióta elment, egyszer sem keresett. Nem hívott, nem írt, még az ünnepeken sem jutott eszébe a saját lánya. Két éve pedig, amikor összefutottunk vele a plázában, szó szerint elszaladt előlünk, nehogy felismerd.

Úgy tűnt, erre a változatra Nóra nem számított. Nyilván az apja egészen másképp mesélte el a múltat.

– Akkor is! Te sosem szerettél! Mindig fontosabbak voltak a férfiak nálam! – tört ki belőle.

– Ezt is az apád ültette a fejedbe?

– Nem! Erre magamtól jöttem rá!

– Amióta egyedül nevelek, összesen kétszer próbáltam komoly kapcsolatot kialakítani. Az egyik férfit bemutattam neked, nyolcéves voltál. Talán halványan emlékszel rá, de még éjszakára sem maradt nálunk. Azért ment el, mert te voltál az első számú az életemben.

– Szóval én tettem tönkre a szerelmi életed? Persze, háríts rám mindent!

– Most te hergeled magad. Nem én kezdtem ezt a beszélgetést.

Ahogy Nóra nőtt, úgy szaporodtak a szemrehányásai is. Csak akkor állt be némi nyugalom, amikor leérettségizett, majd felvételt nyert a konzervatóriumba. A hosszú évek zongoraórái meghozták gyümölcsüket: egy rangos zenei intézménybe került, ahol valóban tehetséges fiatalok tanultak.

Mivel anya és lánya között mindig feszült volt a viszony, Emese tudatosan igyekezett nem beleavatkozni Nóra életébe. Ha a lány azt mondta, nem utazik haza hétvégére, Emese lenyelte a csalódottságát, még akkor is, ha a hiányától majd megszakadt a szíve.