A tanulmányairól Nóra szűkszavúan számolt be. Csak néhányszor küldött képet egy-egy fellépéséről. Emese szabadságot akart adni neki, nem akarta ráerőltetni magát. Az aggodalom azonban állandóan ott motoszkált benne. Lánya korántsem volt olyan önálló, mint amilyen ő volt ennyi idősen. Emese a saját gyerekkorából kiindulva nevelte őt: igyekezett mindent megadni, ami neki nem jutott – ruhákat, különórákat, lehetőségeket.

Ám az a vágy, hogy pótolja a saját hiányait, végül visszafelé sült el. Nórában megerősödött a kényelemszeretet és az elvárás, hogy minden jár neki. Ami azonban a legjobban fájt Emesének, az a folyamatos vádaskodás volt. Ő maga még felnőttként sem mert volna számon kérni a szülein bármit a nevelésével kapcsolatban.

Nóra ezzel szemben percek alatt képes volt olyan vádbeszédet rögtönözni, mintha nem is családban nőtt volna fel, hanem idegenek között.

Aztán egy nap felhívta az anyját, és közölte, hogy nem kívánja folytatni a kapcsolatot. Huszonkét éves volt, és kijelentette: önálló életet akar.

– Nóra, miről beszélsz? Hogyhogy ne hívjalak? Az anyád vagyok, természetes, hogy aggódom érted – kérdezte Emese döbbenten. A szavak úgy hasítottak belé, mintha késsel vágták volna.

– Elég volt! Tönkretetted az életemet! Mostantól újrakezdem, nélküled és a zsarnokságod nélkül! – kiabálta a lány, szinte fuldokolva a dühtől.

– És miből képzeled ezt megvalósítani? Találtál munkát?

– Semmi közöd hozzá!

– Igazad van, ha így döntesz. De ha megszakítod velem a kapcsolatot, ne számíts anyagi támogatásra sem. A lakbért és a költségeidet magadnak kell fedezned. Kérheted az apádat is, bár két egyetemistát már így is támogat, nem tudom, mennyit várhatsz tőle.

– Hagyd ki apát ebből! Ő mellettem áll! Megért engem! Ő is szenvedett a te keménységedtől és közönyödtől! Mindannyiunkat irányítani akartál! Egész életünkben parancsolgattál! Szívtelen vagy… – csattant fel Nóra, és a vonal másik végén feszült csend telepedett a kimondatlan folytatásra.

– …szívtelen vagy! Senkit sem tudsz igazán szeretni!

– Ha nem szerettelek volna, szerinted miért törekedtem volna arra, hogy mindig szépen öltözz, hogy a legjobb játékokat kapd, hogy táncórára és zeneiskolába járhass, különórákat fizessek neked? – kérdezte Emese fojtott hangon.

– Pont ez az! Nálad minden a pénzről szólt! Ahelyett, hogy leültél volna mellém beszélgetni, inkább dolgoztál. Úgy éreztem, mintha meg akarnál vásárolni. Nekem nem ajándékokra volt szükségem, hanem egy anyára!

– Érdekes, milyen ügyesen tudsz bántani – sóhajtott Emese. – Esténként nem a karrieremmel foglalkoztam, hanem a házzal. Téged soha nem terheltelek a teendőkkel. Tanulhattál, fejlődhettél, próbákra járhattál. Miközben azt érezted, hogy hiányzik az ölelés, én a padlót súroltam, főztem, mostam, vasaltam.

– Mindig kiforgatod a dolgokat a saját igazad szerint!

– Nem kiforgatom, hanem próbálom levenni rólad azt az illúziót, ami megakadályoz abban, hogy megállj a saját lábadon. Az élet nem olyan könnyű, mint gondolod – főleg szülői háttér nélkül. Én mindig tudtam, hogy ha baj van, számíthatok a szüleimre. Most meg divat lett terapeutához járni, és mindenért a szülőket hibáztatni. Rendben, próbáld ki az önállóságot. Sok szerencsét hozzá.