– Akkor ennyi! Ne keress többé! Tekints úgy, mintha nem is lenne lányod!

– Ha így döntesz… – felelte halkan Emese. – De hová készülsz? Nem volt szó egyetemről, munkáról?

– Úgy vedd, hogy mindent ott hagytam, és külföldre költöztem!

– Ugyan már. Mit csinálnál ott? Ki vár rád?

– Komolyan, anya? Még most is kioktatsz? Azt mondom, nem akarlak látni többé, te meg nyelvtanórát tartasz? Fel sem tűnt, hogy azt mondtam: felmondtam? Hogy abbahagytam a tanulást?

– Tessék? Hiszen az ország egyik legjobb konzervatóriumába jártál. Négyéves korod óta zenéltél. Ez volt az álmod – döbbent meg Emese.

– A te álmod volt! Te erőltetted rám a zongorát. Folyton azt hallgattam, hogy neked nem sikerült továbbtanulni, hogy én majd megvalósítom helyetted. Elegem lett!

– Miért nem szóltál korábban? Mondjuk amikor elköltöztél a felvételi miatt?

– Az volt a tervem, hogy csendben kiszállok. Hogy nem tudsz róla. Tekintsd ezt tiltakozásnak!

– Mióta tart ez?

– Melyik része?

– Hogy nem jársz már oda?

– Két éve! – válaszolta Nóra büszkén.

– Három év ment kárba… – mormolta Emese inkább magának, mint a lányának.

– Nem kárba! Felszabadultam a nyomásod alól! A pszichológusom szerint ideje volt leválni rólad. Sokkal könnyebb lett a levegő. Fogalmad sincs, mennyire másként látok most mindent. Új életet kezdek. Boldogat. Szabadot. Nélküled!

Emese összeszedte minden erejét, hogy a hangja ne remegjen.

– Ha így érzed, legyen. Örülök, ha boldog vagy. Sok sikert, kislányom.

A hívás megszakadt. Emese még percekig a néma készüléket nézte, majd fáradtan leült az előszobai puffra. Tudta, hogy volt igazság Nóra szemrehányásaiban. Talán túlságosan is kézben tartotta az életét. Saját nehéz gyerekkora miatt mindentől meg akarta óvni a lányát, és megadni neki azt, amit ő sosem kapott meg. Huszonkét évesen már anya volt, és természetesnek vette a felelősséget. De vajon Nóra készen áll erre? Emese kételkedett, és rettegett attól, mi vár rá. Ugyanakkor érezte: most már nem tarthatja tovább a kezét. A felnőtté válás útját mindenkinek magának kell végigjárnia.

Egy hét múlva Nóra üzenetet küldött: pénzre lenne szüksége az albérlethez. Rá egy hétre már telefonált is, támogatást követelve. Emese ekkor bontotta a vonalat. A lány továbbra is úgy viselkedett, mintha a világ tartozna neki.

Újabb napok teltek el, és Nóra hazatért a városba. Közel egy hónapig a nagyszüleinél lakott, makacsul kerülve az anyját. Ám az idősek józan szavai gyorsabban hatottak, mint bármelyik vita. Néhány nap múltán Nóra mégis megjelent Emese ajtajában, bocsánatot kért, és álláskeresésben kért segítséget.

– Örülök, hogy dolgozni szeretnél. Ideje volt – mondta Emese komolyan. – És a tanulmányaid?

– Az idei év már úgyis elveszett. Jövőre visszamegyek a konzervatóriumba, és folytatom – felelte Nóra lehajtott fejjel.

– Hiszen az az én álmom volt, nem a tiéd – jegyezte meg csendesen az anya.

– Nem… Most már az enyém is. Kár lenne annyi munkát veszni hagyni – húzta ki magát a lány.

A valóság nehézségei kijózanítóan hatottak rá. Más szemmel kezdte látni mindazt, amit korábban elnyomásnak érzett. Kár, hogy ehhez veszekedés, hirtelen elutazás és sok fölösleges indulat kellett.

Szülőket hibáztatni könnyű. Felnőni, felelősséget vállalni – sokkal nehezebb. Az élet nem egyszerű, és önállóság nélkül még keményebb.