— Mit akarunk elrendezni? És miért kellene nekem anyáékhoz mennem?

Először azt hitte, ez valami ízléstelen tréfa. Aztán észrevette, mi kerül a bőröndbe. Nem Márk ruhái, hanem az övéi.

— Te most az én holmimat pakolod? — kérdezte hitetlenkedve.

— Költözz át egy időre a szüleidhez. Itt rendet kell tennem.

— Márk, ez komoly? Ez a mi lakásunk! Hét éve itt élünk. Minden sarkát én alakítottam olyanná, amilyen. Ki akarsz tenni innen?

— Ne csinálj jelenetet! Te egyedül maradsz, nekem viszont már van családom. Hová vigyem őket? Az utcára? Két kisfiam van, alig egy év korkülönbséggel. Nekem nagyobb szükségem van erre a lakásra — csattant fel indulatosan.

— Két… fiad? — suttogta Emese. — Ez valami rossz vicc?

Úgy érezte, mintha álmodna, és mindjárt felébredne.

— Igen. Te döntöttél úgy, hogy egy gyereknél megállunk, mert csak ennyit bírunk el. Nekem viszont mindig is nagy család kellett. Fiam. Örökös.

— Örökös? Mire? A kanapéra meg a tévére? — fakadt ki Emese. — Együtt hoztuk meg azt a döntést. Soha nem tiltakoztál.