— Nem értenéd. Évek óta viszonyom van egy kolléganőmmel. A fiaim egy- és kétévesek.

— Évek óta? Hogy volt erre lehetőséged? — kérdezte remegő hangon.

— Talán azért, mert sosem figyeltél rám. Neked a munka volt az első, utána a biztonság, aztán a rend a lakásban, Nóra különórái… Én valahol a lista végén kullogtam.

— És most ezért elvárod, hogy szó nélkül átadjam a lakást?

— Nem elvárom. Ez a lakás a szüleim ajándéka volt még az esküvő előtt. Gondold végig. Csomagolj össze. A bundát viszont itt hagyod, azt én vettem. Az új feleségemnek jobban fog állni.

— Megőrültél? Az az enyém!

— Tudod bizonyítani?

Abban a pillanatban Emese előtt idegenné vált a férfi, akiben addig megingathatatlanul bízott. Kegyetlen, számító arcát mutatta. Nemcsak hogy kitette őt és a lányukat a közös otthonból, de még az edényeket is számolni kezdte, vitatkozott a kanalakon, tányérokon, mintha egy filléres alku részesei lennének.

A válás után közel egy évbe telt, mire Emese valamennyire összeszedte magát. A fájdalom lassan keménységgé formálódott benne. Határozottabb lett, kérlelhetetlenebb, a korábbi gyengédség helyét hideg fegyelem váltotta fel. Elsőként Nóra érzékelte ezt a változást, amikor az anyja egyre inkább parancsoló hangnemet ütött meg vele szemben.