Emese elhatározta, hogy új alapokra helyezi az életét. Munkahelyet váltott, képezte magát, és fokozatosan haladt előre a ranglétrán. Azt várta el a lányától is, amit saját magától: alkalmazkodást, erőt, kitartást.

— Soha ne engedd, hogy kihasználjanak — ismételgette. — Ne adj engedményt még a férjednek sem. Ha szilárdan kiállsz magadért, nem szorulsz senkire.

Márk a válás után gyakorlatilag eltűnt Nóra életéből. Nem látogatta ünnepeken, nem küldött ajándékot, még egy születésnapi üzenetet sem. A kislány sokáig sírt, hiányolta az apját, kérdezgette, mikor jön haza. Emese eleinte kitérő válaszokat adott: sok a munkája, vidéken van, elfoglalt. Egy nap azonban elszakadt benne a cérna.

— Az apád elhagyott minket — mondta keserűen. — Új családja van. Két fia. Fiút akart, nem lányt. Neki nem kellesz. Nekem viszont igen. És mostantól nem akarok róla többet hallani.

Évekkel később Nóra ezt a beszélgetést egészen más fénytörésben idézte fel.

— Te zavartad el apát! Azt mondtad, nem szeret engem!

— Mert így volt — válaszolta Emese fáradtan.